La Rochelle, a barátságos város

Megérkeztünk és kb. 2 percig láthattuk a várost eső mentesen, utána három napig folyamatosan esett. A szállodában lepakoltunk, apartman szállót választottunk és remekül felszerelt konyhát találtunk a szobában. Rendes dolog a fiúktól, hogy nem hagyják, hogy kijöjjek a főzési rutinból még akkor sem, amikor elutazunk pihenni. A szállót persze a medencéje miatt választottuk és abban nem is csalódtunk, a fiúk szinte mindig egyedül voltak benne.

Első este nagy szerencsénk volt, mert a városban múzeumok éjszakáját tartották és este héttől éjfélig a legfőbb látnivalók nyitva tartottak, ingyenesen vagy csökkentett belépődíjért lehetett látogatni. A tengerészeti múzeumhoz vettük az irányt, most már esernyővel. A kasszánál a hölgyek rejtélyesen mosolyogtak, „lesz majd meglepetés is”. Már félig bejártuk a hajót, amikor megjelentek a meglepetések. Volt tengerészek, a hajón szolgálatot teljesítő matrózok voltak az egyes részeken. Nagyon kedvesek voltak és készségesen magyarázták, hogy mi mire való, hogyan használták, hogyan éltek a fedélzeten. Legjobban az úszók tetszettek, hatalmas üveggömbök tartották fent a hálókat, elképzeltük, hogyan mutatnának papa horgászbotján… Az egyik állomáson próbáltuk kikerülni a tengerészeket, hogy gyorsabban haladjunk, de nem lehetett. Utánunk kiabáltak, hogy arra még nem jártunk. Francia nyelvleckének sem volt utolsó a társalgás, de rettenetesen kedvesek voltak és  imádtak minket, luxemburgiakat. Valahogy a magyar nem hatol át, pedig azt is mondjuk, Luxemburgban lakunk és magyarok vagyunk. Ebből csak a Luxemburgot hallják meg és nagyon örülnek neki. Egyben mindent megmagyaráz, beszélnek is franciául, meg nem is, és fogalmuk sincs a tengerről. Az egyetlen dolog, ami nem tetszett a tengerészekben, hogy nem volt alkoholszaguk, aztán az egyik teremben megcsapott a szag és megnyugodtam.

Tengerészeti múzeum, stílusosan egy hajón, a France 1-en

Egy nutellás palacsintával erőt töltöttünk magunkba és átmentünk a természettudományi múzeumba, ekkor már este 10 felé járt az idő. Itt is rengeteg program várta a franciákat, de minket kevésbé izgatott fel, annyira nem vagyunk benne a francia kultúrkörben. De minden egyes teremben odajött hozzánk egy szervező, hogy ezt és ezt ki ne hagyjuk… Egyébként az üzletekben is mindenhol nagyon, nagyon kedvesek voltak, függetlenül attól, hogy az ember beszélt-e franciául. Amikor meghallották, hogy magyarul beszélek a fiúkkal, rögtön angolra váltottak.

A város másik fő látványossága és egyben Európa legnagyobb akváriuma szintén itt található. Már nagyon sok akváriumban voltunk, de még mindig látunk új dolgokat, ötleteket. Hamarosan a sajátunkat is megnyithatnánk.  Itt nagyon látványos volt a medúzás alagút és a homorú akvárium, ami olyan érzetet keltett, mintha mi is a víz közepén állnánk.

Cápa bácsi vacsora után néz

És még mindig volt mit nézni, utolsó teljes napunkon a Mozgó automaták múzeumába mentünk. És nem csalódtunk, remek ötlet volt összegyűjteni ezeket a bábukat, szerkezeteket. A századelőn nagy divat volt Európában ilyen automatákkal hirdetni, rengeteg meg is maradt belőlük.

 A mellette lévő makettmúzeum kissé több hírverést is megérdemelne, gondolkodtunk is, hogy bemenjünk-e, nem volt róla sok információnk. Végül bementünk és nem csalódtunk. Ebben jármű makettek és modelleket voltak, a többségük mozgó, óriási terepasztal és egy előadás igazi vízen mozgó hajókkal.

A kolbászkészítés titkai

La Rochelle - odaút

A hosszú hétvége itt négynapos volt, mert a keddet is megkaptuk, hurrá! Gondoltam elugrunk valami napsütötte tengerpartra, persze nem túl messzire. La Rochelle-re esett a választásom, az Atlanti-óceán partján van, francia kisváros. A napsütés sajnos nem jött össze, végig esett az eső. Egyetlen este volt néhány óra, amikor nem zuhogott...

Váltott tgv-kel mentünk, Párizsig 2 óra, utána átszállás egy másik pályaudvarra, onnan még 3.5 óra és már ott is voltunk. Párizsban a Montparnasse pályaudvarról indult a csatlakozás. Volt egy kis időnk, addig felugrottunk a Montparnasse torony tetejére. Én nem vagyok egy nagy liftrajongó, na, a kilátó az 56. emeleten van és utána még két emelet gyalog. Az épület legtetejére jutottunk ki, ahonnan egész Párizst belátni. Persze, mindenki az Eifel torony irányában fényképezkedett. Szerintem az épület egy kicsit mozgott, ez ilyen magasságban normális. A fiúk ebből semmit nem éreztek.

Pont mint a kulcstartón...

Egyébként nem érdemes felmenni, kész pénzrablás, több mint 10 euró a jegy, amiért kap az ember egy liftezést és egy kis tériszonyt.

Iskolai diszkó

Robiék iskolájában jótékonysági diszkót tartottak. Belépőjegyet kellett fizetni, 5 eurót, ezért adtak inni és egy kis rágcsálnivalót, a maradék pedig megy jótékonysági célra. A felsősök szervezték és ők voltak a dj-k is. Nagyon lelkesen készült az egész osztály, a lányok még ki is festették magukat. Tornaórán most táncot tanulnak, itt rögtön alkalmazni is tudták.

Anya's Kitchen Challenge

Mostanában rákaptunk Gordon Ramsay-re, az ő műsorait nézzük elszörnyűlködve. Az a lényeg, hogy felkeres rosszul működő éttermeket, leordítja a séfek fejét, rendbe rakja a higéniáról és a főzésről alkotott elképzeléseiket és átalakítja az étterem profilját, hogy azért egy kis profitot is hozzan. Ezekben az epizódokban a séfek általában egy minimális háziasszonyi szinten sincsenek, vagyis ehetetlent főznek. Gordon kedvenc feladata, hogy vakon kell ételt kóstolni és megmondani, hogy mi az. Na, amikor az egyik szakács krumplinak vélte a tojássárgáját, akkor nagyon ordított. A répát pedig egyáltalán nem ismerték fel... Ezen a feladaton felbuzdulva tegnap én is megtartottam a saját kóstolómat a konyhánkban. A fiúk az asztal köré ültek, majd ki ahogy tudta bekötötte a szemét. Ezután körbejártam és mindegyiknek raktam egy kis kóstolót a szájába. Tojássárgájával kezdtem, mindenki felismerte, főleg azért mert Robi rögtön kiabálni kezdte, hogy ő utálja a tojássárgáját (ez egyébként nem igaz, csak a többieknek akart segíteni). A többi étel mind zöldségféle volt és mindegyikük felismerte. Még nagy séfek lehetnek belőlük!

Verdun

Tegye a kezére a szívét, aki tudja, hogy mi a keresztneve Maginot-nak? A hétvégén Verdunban és környékén jártunk, I. világháborús emlékműveket és erődöket néztünk meg. Az emlékművek tisztelet sugároznak, német, franciák, szenegáliak egyaránt el vannak itt temetve. Most már csak gyönyörű erdőség van, de táblák jelzik mindenhol, hogy hol melyik egység harcolt. Számos kisebb települést porig romboltak a harcok során, ezeknek a településeknek még mindig kint vannak a tábláik. De valahogy nagyon kísérteties, ahogy az autóval először meglátjuk a helység jelző táblát, majd néhány kilométer után a végét jelző táblát és közben nincs semmilyen település. Csupán az erdő, az árkok, amiben harcoltak még mindig látszanak. Gyalogosan nem lehet az erődöket és emlékműveket bejárni, ahhoz túl távol esnek egymástól. Mindenhol három nyelvűek a kiírások, a turisták németek, franciák, amerikaik (itt van a közelben egy amerikai támaszpont) és hollandok. Az emlékműveknél tilos étkezni, nincs is étterem vagy büfé. Nagyon hátborzongató a hangulat.

Verdun az emlékművektől kb. 10 percnyi autóútra van. Nagyon kedves, szolid kisváros. A folyóparton számos étterem, ezeket kihagyjuk, mindehol unott arcú pincérek és pincérnők. Szerencsénkre az egyik mellékutcában meglátunk egy palacsintázót. Kincsre leltünk és később otthon ki is derült, hogy a tripadvisor szerint a legjobb hely a városban. Nem csalódtunk. Ilyen figyelmes, kedves kiszolgálást még sohasem kaptunk. És ráadásul nagyon jó áron is. Palacsinta menüt választottunk, a gyerekmenü ugyanakkora mint a felnőtt, csak 2/3 áron, nem is értjük. Megint bedőltem a helyi kolbásznak, "andouille", nem tudtam mit jelent. Végül is nem panaszkodhatom, mert a felszolgálónk két nyelven is elmagyarázta, hogy belsőség van benne. De mivel helyi, gondoltam kipróbálom. Ahogy megcsapott az illata, rögtön tudtam, hogy már egyszer ettem ilyet, illetve próbáltam, még Párizsban. Nem volt rossz íze, mondjuk francia pacalkolbásznak lehetne nevezni. Jól esett hozzá az almabor (cidre). Gy. a desszertnél fogott mellé. Belga palacsintát kért, tudta nélkül persze. A fiúk a nutellás változatnál maradtak. Az ebéd végén még ajándék macaront is kaptunk, ami rettenetesen édes volt. Ha valaki esetleg Verdun felé vetődne, a palacsintázót Le Glaciernek hívják. Egyébként a tulaj nagyon panaszkodott, hogy kevés a francia vendégük, mert azok inkább pizzát és hamburgert esznek...

Békesség délben

Marx évforduló

A közeli Trierben született Marx, pont 195 éve, ezért a szülőváros egy nagyszabású szabadtéri kiállítással emlékezik meg róla. 500 darab kerti törpe méretű Marx szobrot helyztek el a városközpontban, piros és narancssárga színekben. A kiállítás május végéig tart és utána meg lehet venni a szobrokat, 300 euróért.

Sapka nélkül

Tollaslabda 2

Múlt pénteken újabb "edzés". Ezúttal kevésbé használtuk az ütőt, egyfajta balett és kata keverékeként kellett a pályán ugrálni. Elég mókás látvány lehettünk, a helyes állásokat tanultuk. A végén persze mindig van egy kis meccs, aminek a felén viszont a szabályokon értekezünk, mert a csapat nagy része kezdő, mint én is, és fogalma sincs a szabályokról. Lehet, hogy nem ártana megnézni egy-két közvetítést a tévén...