Látogatás a Nagyhercegnél

Kizárólag nyáron látogatható a nagyhercegi palota Luxemburgban. Idegenvezetéssel, előre bejelentkezve lehet megtekinteni (7 euro, 45 perc). A Nagyherceg azonban nem itt, hanem Colmar-Bergben lakik, kb. 20 km-re északra a fővárostól.  A palota a munkahelye, itt dolgozik és ad fogadásokat. Még a spanyol hódítások alatt épült az első változata, akkor városházának használták. A második világháború alatt, a német megszálláskor egyik részét koncertteremmé, egy másik részét pedig kocsmává alakították, a freskók egy részét bemeszelték. Az idegenvezetés egyben történelem lecke is volt, de hamar elvesztünk a holland, belga, spanyol és francia királyok és viszonyok között. Emlékezetes momentumként az maradt meg az idegenvezető elbeszéléséből, hogy azok a királyok (belga, holland), akik el sem látogattak Luxemburgba, azok kaptak szobrot és szerették őket, akik pedig aktív jelenlétükkel akartak még több adót kicsikarni a népből, azokat persze nem szívlelték. Az egyik teremben gyönyörű selyemtapéták láthatók, amit Napóleon ajándékozott Luxemburgnak egyik tábornokának neveletlenségének kompenzálásául. Történt ugyanis, hogy a palotában adott vacsora közben a tábornak magáévá tette az ezüst étkészletet és szétosztotta a katonái között. A tapétát az idők során, ide-oda rakosgatták és valahogy az egyik rövidebbnek bizonyult, mint a többi. Sebaj, a hiányzó kb. 80 cmt praktikusan kipótolták: a falra festették a folytatást.

15 év

Aller-retour nach Trier

Pontosan így kell kérni a jegyet a Trierbe tartó buszon. Vagyis keverjük a franciát és a németet és máris kész a mondat luxemburgiul. A menettérti jegy ára pedig 7 euro, ami igencsak jutányos, hiszen külföldre megyünk vele.  A nagyszülőknek igazuk volt, Trierben már nincs kiírva a 118-as busz megállója (ez megy Luxemburgból át Trierbe). Így csak annyi útmutatást tudok adni, hogy pont a szemben lévő oldalon áll meg a busz, ahhoz képest, ahol leszálltunk. A megállóhely másik ismertető jele, hogy ott áll egy cuki malacos szobor.

Trier tegnap sem okozott csalódást, nagy hömpölygő tömeg, rózsaszín és vörös muskátlik a sétálóutca házainak ablakaiban, fagylaltozók és kávézók mindenfelé. Egy német munkatársnőmmel volt randevúm és elvitt a kedvenc boltjaiba, közben ingyen német nyelvleckét is vettem tőle, mert időnként elfelejtett németről visszaállni angolra.

Mi a különbség?

Tegnap kulináris kvízt adtunk elő a csapatban. Én szállítottam a kérdéseket: a Bosnyák téri piacról vittem bogyiszlóit és sima paprikát. Aztán jött kérdés: mi a különbség köztük? Az angol kollégám értetlenül nézett, van egyáltalán különbség?!! Hiába, mindig tudtuk, hogy az angolok nem értenek a főzéshez, Jamie ide vagy oda. A francia, a spanyol és az olasz kollégáim viszont rögtön tudták miről van szó: a hegyesebb az erős. De elég nagy feltűnést keltett ez a két szem paprika, a színe és a formája is szokatlan nem magyar szemnek. A spanyol kollégám teljesen ki volt akadva: miért sárga? Elmesélte, hogy Spanyolországban a kedvelt paprika szín a zöld és a piros. Termesztenek ugyan sárgát is, de azt igazi spanyol nem vesz, az megy exportra.

Vittem még házi rétest is, túrósat és tökös mákosat. Kicsit izgultam a mákos miatt, hogy vajon a biztonsági szolgálatnál kiszúrják-e. Ennyi mákot akár kábítószernek is vélhettek volna. A lényeg, hogy a rétesek is nagy sikert arattak. Persze, a tökös-mákosnál nem találták ki, hogy mi lágyítja a mákot. Mondtak mindent, méz, datolya stb. A nap végére már csak egyetlen vézna túrós szelet maradt, ezt angolul "guilty piece"-nek, vagyis bűnös szeletnek nevezik. Gondoltam, akkor az az enyém. De mire visszamentem a tányérhoz, az is eltűnt.

Hajrá, Andy!

Elindult a Tour de France és Luxemburg egy emberként szurkol Andy-nek, aki esélyes a verseny megnyerésére. Kedvenc cukrászdám is készült az eseményre és természetesen Andy-nek szurkol. Ennek örömére az alábbi tortát árulják:

Hajrá, Andy!

Éppen egy hegyi etapot örökítettek meg a tortán, a fekete biciklisek étcsokiból készültek. Táblacsoki is kapható, ugyanezzel a felirattal.

P.S, Ezt a bejegyzést Antinak ajánlom (most ért a domb tetejére).

Próbanap az új suliban

Robit ma vittük a kétnapos próbanapra az új iskolájába. Mindig is imádtuk az angol rendszert és most sem csalódtunk. Felkísértük Robit az osztályterembe, ahol egy kellemesen gömbölyded tanító néni fogadott. Addig nem volt gond, míg nem szólalt meg. Iszonyatos akcentusa van, én csak szavakat vettem ki abból, amit mondott és abból próbáltam összerakni a puzzlet. Gy.vel egyeztettünk a mondatközi szünetekben, mindegyikünk felmutatott egy puzzle darabot. Szegény Robi, aki eddig csak BBC Englisht hallott, de azt sem érti, csak nagy szemekkel ránk nézett "Mit mondott?". Az osztályban voltak vagy tizen és egy helyes kisfiú rögtön integett, hogy oda üljön mellé. Jó érzés volt, hogy ilyen kedvesen fogadják (ez tavaly a magyar osztályban nem így volt, ott a tanító nénin kivül senki sem vett róla tudomást), az iskolatitkár elmondta, hogy nagyon szeretik a új gyerekeket az osztályokban és szinte versenyeznek, hogy ki segítsen nekik. Az osztályfőnököt még felvilágosítottuk, hogy Robi angolja nem erős ("very basic"), de könnyedén vette az akadályt, szokva vannak a nem anyanyelvűekhez. Egyébként nem ő lesz az osztállyal szeptembertől. Ezt mi megkönnyebülve vettük tudomásul, reméljük a másik tanárnak érthetőbb akcentusa lesz.

Bence anno nagyon hamar beilleszkedett a római angol suliba, pedig ő aztán tényleg semmit nem tudott angolul (=very basic). Akkortájt hagyta abba a körömrágást is, amit az oviban üzemszerűen végzett. Mikor rákérdeztem, hogy mi történt, csak annyit válaszolt: "nem érek rá lerágni".

Családi nap

Szombaton tartották nálunk a céges családi napot. Ez otthon is szokás, kibérelnek egy nagyobb teret és mindenféle programokkal és eszem-iszommal traktálják a munkatársakat és azok pereputtyát. Itt csak annyi volt a különbség, hogy nem több száz, hanem több ezer emberről volt szó. De le a kalappal remek szervezés volt, rengeteg értelmes játékkal. Mert ugye elsősorban a gyerekekről szólt a nap.

A környezetvédelem volt a keret téma, számtalan kísérletet állítottak fel a kisebbeknek: szódabikarbóna és petri-cső segítségével vulkánt szimuláltunk, tapasztott homokkal a földcsuszamlást utánoztuk, reciklált palackból szélforgót lehetett készíteni stb. Persze voltak hagyományos ugrálóvárak és társasjátékok is. A legjobban egy hullámvasút szimulátor tetszett, ide kétszer is visszamentünk. Tulajdonképpen nekem a hullámvasútból bőven elég a szimulátor változat, az igazira nem is vágyom. A lányok pillangó alakú papírsárkányt is csináltak, utána a lányos apukákat arról lehetett megismerni, hogy pillangó alakú papírsárkánnyal járkáltak. Robinak már az otthoni családi napokon is bejött az "odamegyek a pulthoz kérek enni, inni és nem kell fizetni", itt is otthonosan kért és evett, ivott. Az egyik olasz kollégám arra a kérdésre, hogy mit érdemes megnézni azt válaszolta, hogy együnk minihamburgert, mert nagyon finom. Ezen nem csodálkoztam, ők mindent a hasukon keresztül szemlélnek. Osszefutottam a spanyol kollégámmal, aki szintén a minihamburgereket emelte ki. Ezek után elmentem megkóstolni, több olasz toporgott folyamatosan a pult körül,de igazuk volt, Robi is kétszer vett. Aztán a spanyol kollégám elkéredzkedett tőlem a mosdóba, a fiaink éppen együtt csocsóztak: "Ha még itt vagy néhány percig, nem bánod, ha elszaladok a mosdóba. Ugye nem gond." Persze, hogy nem gond. Erre a kezembe nyomott egy hatalmas lepke alakú papírsárkányt. Lánya is van.

Az ausztrál

Péntek este kollektív borkóstolásra mentünk a munkatársaimmal. Csak a francia kollégám nem jött, teljesen meg van fázva és szomorúan mondta, hogy nem érez ízeket, minek menne. A közelünkben lévő bolt tartotta a kóstolást, természetesen teljesen ingyen. Egy kisebb kert helységet rittyentettek a parkoló egy részében, asztalokkal, székekkel. A felszolgálók először is megkérdezték, hogy akkor milyen nyelven segítsenek: angol, német, francia vagy luxemburgi. Egy listát raktak elénk, amin két oldalon keresztül sorolták, hogy milyen borokat lehet kóstolni. Miközben válogattunk, megérkezett a nasi is (kenyér, kolbász és sajt), ahogy az dukál. Szerencsére a kolléganőm remekül ért a borokhoz, egyszer meg is nyert egy ízlelő versenyt (bekötött szemmel!). Csak ráböktünk, mit szeretnénk és hozták is. Utána egy kisebb beszélgetés következett, hogy miért nem tetszett, majd a felszolgálók újabb ajánlatokkal álltak elő. Hatféle bort kóstoltunk meg, vöröset és fehéret vegyesen. A mi nyertesünk egy luxemburgi rizling lett. Egy kis idő múlva egy idősebb luxemburgi házaspár telepedett mellénk és beszédbe is elegyedett velünk. Addig keverve beszéltünk angolt és olaszt. Mondták, hogy ők már bizony meg tudják mondani, nemcsak azt, hogy melyik országból jöttünk, hanem még a várost is. Az olasz kollégám nem jelentett kihívást számukra. Az angol kolléganőmnél kicsit haboztak, hogy Észak-Anglia melyik része, de aztán jöttem én. Hogy emeljem a tétet rögtön mondtam, hogy engem úgysem fognak kitalálni. Egy kicsit még beszéltettek, hogy hallják az akcentusomat, majd jöttek a tippek: ausztrál, új-zélandi, finn, majd Európa többi országa. Ekkor megszántuk őket, hogy Kelet-Európa. Na akkor szinte minden országot felsoroltak a régióban, nem mondom földrajzból jók lehettek. Persze végen Magyarországot is mondták.

Szintén a nyelvekhez kapcsolódó sztori és szintén pénteken. Egy boltban álltam sorban és néhány emberrel mögém beállt egy olasz kollégám. Gondoltam, megosztom vele a hírt, hogy itt egyesek tízesével viszik a szajrét. Persze az olaszt választottam, azt mégis kevesebben értik, mint az angolt. De tévedtem. Mire befejeztem a mondatot, már a fél sor felénk fordulva figyelt, majd néhányan bekapcsolódtak a beszélgetésünkbe...