Kinában jobb

Reggelente egy kinai anyukával és kislányával szoktunk összefutni a buszon, ők is ugyanoda járnak, mint Robi és ugyanúgy a 18-as busszal mennek a parkolóhoz, ahol az iskolabuszt várják a gyerekek. Az anyuka az egyik itteni kinai bankban dolgozik. Sokat panaszkodik, hogy mennyire sok munkája van, sőt, hogy mennyivel jobb Kinában dolgozni. Elmesélte, hogy ők a munkát mindig 10 perc tornával kezdik. "Mi a neve ennek a tornának. Tai chi?" "Nem, nem" - felelte. "Az a neve, hogy torna". Szóval nem tudtam meg közelebbit. Csupán annyit, hogy délután is van még egyszer ez a 10 perces torna. Ebéd után pedig mindenkinek jár a szieszta. Elsötétitenek és az iróasztaloknál lehet 30 percet szunyókálni. Na, ezért jobb Kinában dolgozni.

A konyhai kihivás - 15 percben

Mindig nagy kihivás hamar jót adni a fiúknak vacsorára. Miután megérkezem a munkából van maximum 45 perc türelmi időm, ha addig nincs vacsora, akkor a fiúk megindulnak a hűtő felé és esznek, amit látnak. Ez legtöbbször müzlit jelent tejjel, mert ez egyszerű és tényleg nagyon gyorsan elkészithető.

Most, hogy megint jutottunk egy kis tévéadáshoz a holland szállodában, véletlenül elkaptunk egy Jamie Oliver műsort, amiben 15 perc alatt készit egytál ételt. És tényleg annyira könnyűnek tűnt, ahogy csinálta, hipp-hopp és kész.

Gondoltam, hogy bevállalom ezt a konyhai kihivást. Hétfőn munka után berohantam az ósanba, hogy beszerezzem a hozzávalókat. Marokkói ételről volt szó, ezért kellett néhány dolog hozzá, amiről még sohasem hallottam, például garam masala és harissa. De az itteni ósan nem az otthoni szárnyas teszkó, itt tényleg minden van. Csak 1 órámba telt, mig mindent megtaláltam, mert ugye ki tudja, hogy hová rejtették a chili paprikát...Na, hazavittem a beszerzést és megkértem Robit, hogy segitsen előkésziteni. Azt ugyanis rögtön levettem a Jamie műsorából, hogy neki is minden kéznél volt, nem adásban mosta a zöldségeket. Miután majdnem mindent előkészitettünk, Robi elinditotta a stoppert. Persze, nekünk nem ment olyan flottul a dolog, mert nem tudtuk fejből a receptet és sokszor kellett megnéznünk. Nem csigázok senkit tovább, végül 31 perc alatt lettünk kész (ketten, mert Robi átvállalta a salátát). Nagyon jó lett, mindenkinek izlett. Másnap meséltem a munkatársamnak, hogy 15 perces recepttel próbálkoztunk. Csak annyit mondott rá " Ja, azok a receptek, amit kétszer annyi idő alatt lehet megcsinálni!".

Borkóstoló luxemburgi módra

Luxemburg nagyon igyekszik a gazdag bankállam képét kicsit finomitani és marketingelni magát más területeken is. Például a luxemburgi shopping élményt számtalan helyen hirdetik. Erről csak annyit, hogy néhány hete a városközpontban az üzletek fele csődöt jelentett, egy kézben volt, mint annyi más üzlet és a tulajdonos bedobta  a törölközőt. Azóta persze már kinyitottak az üzletek, de azért mégis... Arról nem is beszélve, hogy ugyanaz az áru, itt lényegesen többe kerül, mint a szomszédos országokban. Kivéve a benzint és az alkoholt.

A luxemburgiak másik fixa ideája, hogy ők borvidék. Igen, itt a Mosel, ahol megvan a kellő dőlésszög a dombokon. Csak ugye napsütés nincs, anélkül pedig hát a bornak sincs különösebben jó ize. Sőt kifejezetten keserűek az itteni borok. Ezért kell a luxemburgi borokat propagálni. Évente kétszer rendeznek luxemburgi borkóstolót, tavasszal a munkatársaimmal voltunk, akik jól tudták, hogy mit érdemes megkóstolni. Most az olasz barátnőmmel mentünk, vak vezetett világtalant. Már a bejáratnál meglepetés ért, tavasszal még csak 5 euroba került a beugró, most ősszel már a duplájába. Mindezért korlátlan mennyiségben ihattunk iszonyat rossz borokat. Az egyetlen pozitivum, hogy a gyerekeknek tartotttak foglalkozást, ahol a fiúknak mindenféle üditőt kellett megkülönböztetniük. Először valami vizszerűt öntöttek nekik, rögtön mondtam a barátnőmnek, hogy szerintem grappa. Először nem értette a viccet és kicsit megszeppent, hogy tényleg grappát öntenek a gyerekeknek. A második standnál már erősen lötybiköltük a bort a pohárban, mint a nagyok, hátha jobb lesz. De nem lett. Aztán próbálkoztunk pezsgővel, hiába, ihatatlan. Már alig vártam, hogy hazaérjek és igyak egy kis rendes olasz bort a saját készletből. Persze a borkóstolós pohárból, amit természetesen elhoztam magammal.

Abu Dhabi

Megint jött egy ártalmatlannak tűnő levél a suliból. Azt hiszem ezt direkt csinálják. Most kaptunk egy emilt, hogy az angol iskolát szövetségének tavasszal lesz a sportversenye és várják a jelentkezéseket és a szülői felhatalmazásokat, hogy a gyerekeket elvihesse az iskola. Na, gondoltam, milyen rendes dolog, viszik a gyerekeket sportolni, egy kis barátságos verseny, szuper. Kinyitom a csatolt levelet, amiben a szabványszöveg szerepelt:

"Alulirott, XY gondviselője engedélyezem, hogy gyermekem az iskola szervezésében résztvehessen az XX szövetség sportjátékain .....

és a szöveg igy végződött:

...Abu Dhabiban.

Gondoltam, biztos elirták vagy vicc. Irtam az olasz anyukának, akivel jóban vagyok, hogy ez most komoly-e. Megnyugtatott, teljesen komoly. Mivel tavaly az Abu Dhabi iskola nyert Brüsszelben, ezért idén ott tartják a versenyt.

Nem adtunk felhatalmazást.

Az autóverseny

Bencét hétvégén autóversenyre hivták, nem gokart, nem kis villanyautó. Igazi autókkal, igazi versenypályára. Kolléganőm férje, Ardriano nemrég vett egy kis Renault versenyautót. A hétvégén át is ugrottak Franciaországba, ott egy régi repülőtéren nyomatták, hasonlószőrű amatőrökkel.

Adriano már teljesen profin rögziti is a versenyt. Bence legnagyobb megrökönyödésére hatalmas celuxszal rögzitette az ipadjét a szélvédőre.

A felvétel itt tekinthető meg. A 32. percben kiszállnak az autóból és a pilótákat is látni. Jó szórakozást!

Utóirat: A Renault vásárlásának története

Adriano egy barátjával együtt vette a kocsit Németországban. A tulajdonos egy középkorú német férf láthatóan nagyon értett a kocsikhoz és több hasonló felspécizett kocsija volt. Első látogatásukkor megtetszett nekik a kocsi, de egy kicsit drágállották. Néhány nap után visszamentek, hogy lealkudjanak az árból. A tulaj nem volt otthon, csak a lánya. Egy helyes, huszonéves lány. A fiúk úgy gondolták, igen, itt az idő, most kell lealkudni a kocsi árát. Szóval kezdték a fellengzős dumát a lánynak, hogy hát nem rossz az autó, de vannak itt meg ott problémák, szóval elvinnék, dehát olcsóbban és az apróságokat is meg kell majd csináltatniuk. A lány meghallgatta őket, majd mondta, hogy menjenek ki az autóhoz, nézzék meg együtt azokat az apróságokat. A fiúk már érezték, hogy nyeregben vannak. Például a felnin lévő valami kis apróságot hoztak fel. A lány fogta magát, szerszámokat hozott és befeküdt a kocsi alá és megcsinálta. A fiúknak leesett az álluk. A lány rámutatott egy oklevélre a falon: az autószerelő bizonyitványa volt. A meghirdetett áron vitték el az autót.

Hollandia nem lapos!

A hosszú hétvégét Hollandiában töltöttük, persze ott is esett az eső, nem is akárhogy. Viszont új felfedezéssel lettünk gazdagabbak: Hollandia nyugati része dombos. Maastrichtot céloztuk meg és egy kisvárosban, Valkenburgban szálltunk meg. Itt edzenek a hollan hegyikerékpárosok.  A városka holland üdülőhely, fő nevezetessége egy várrom, amely dombocska tetején áll.

A szállásunk egy kis családi hotelben volt, végre tágas volt a négyágyas szoba, nem szorongtunk. A szálloda tulajdonosa, egy középkorú holland úriember, holland-német-angol keverék nyelven tartotta velünk a kapcsolatot. Főleg hollanddul, de a németből azt elég jól értettük, ezért nem voltak nyelvi nehézségek. 

Azért jó téli szezonban kirándulni, mert már korán sötétedik, viszont délután 5-kor már minden látványosság zárva, igy csak azt tudom elmondani, hogy milyen helyekre nem jutottunk be, mert már bezártak.  A várromba például kétszer sem jutottunk be. Viszont találtunk egy remek hollan csodák palotáját, ahol alig voltak gyerekek, mert Hollandiában még tanitás volt a múlt héten. Bencének legjobban a tárcsás telefonok tetszettek, egymást hivogattuk rajta, mert működtek ám! A másik nagy ötlet a szétszerelő-műhely volt. Itt felhalmoztak mindenféle elektromos dolgot és a feladat a szétszerelés volt, amihez csavarhúzót és csipőfogót adtak.

Szombaton Aachenben jártunk. Előre szeretnék mindenkit figyelmeztetni, hogy az aacheni mézeskalács iszonyat kemény!! Mi jelenleg teába mártogatjuk, hogy harapható legyen. A csomaghoz adtak használati utasitást, tegyük a mézeskalácsot a kenyér mellé. De ezt Gy. határozottan elutasitotta, még megkeményszik a kenyér tőle. Aachen fő látványossága azonban nem a Dóm vagy a Városháza, bár mind a kettő nyönyörű, hanem a Lindt csokigyár diszkont boltja. Én még ilyesmit nem láttam. A gyári boltok, általába kis satnya sufnik, ahol unott eladók jelöletlen csomagolású édességeket árulnak jó áron. A Lindt új szintre emelte a gyári bolt fogalmát. Már az gyanús volt, hogy hatalmas parkolója van. Ahogy közeledtünk a bolt felé, nagy tömegben jöttek emberek megpakolva. Ez jó jel. A bolt előtt rendes bevásárló kocsik. Beléptünk az ajtón és elénk tárult a Kánaán, egy szupermarket méretű bolt, csak csokival. És persze tömve volt emberekkel, az a sok ember, aki ott parkolt, be is jött. 10-20% kedvezmény mindenből és itt tényleg a Lindt összes terméke kapható. A hab a tortán az volt, hogy a Lindt bolttal szemben egy keksz gyártónak is van outlet boltja, de az kevésbé látványos. Azért ott is sikerült beszereznünk egy hatalmas vödörnyi  zselés piskótát, az normálisan 150grammos kiszerelésben kapható, most vettünk belőle 2.5 kg. Remélem, hogy a héten kitart.

A kulináris élményeink közé tartozik még a két étterem, mind a kettő Valkenburgban. Az egyik spanyol tapast árult, ez nagyon bejött a fiúknak. Másnap egy mexikói étteremben jártunk. Ott a főhelyen, a terrárium mellett kaptunk helyet. Igy egész vacsi alatt tanulmányozhattuk a két hatalmas gyikot. A felszolgálók nagydarab holland nyugdijas nénik biztositották az echte mexikói filinget. Az egyik meg is kérdezte, hogy mi ez a beazonositathatatlan nyelv, amit beszélünk. Mondtuk, hogy magyar. "Hű, az nagyon nehéz nyelv", mondta a hölgy. Én megnyugtattam, hogy nekünk is nehéz. Ezután távoztunk és a fiúk még felmarkoltak fél kiló búcsúcukorkát.

A vasárnpok itt Európa nyugati részén arról nevezetesek, hogy ez tényleg a pihenés napja, ezért nincs is semmi nyitva. A vasárnapi üres város problémájába márt többször belefutottunk. De gondoltuk, hogy Maastricht elég nagy ahhoz, hogy legyen benne élet. Hát nem volt. 

Párizs ősszel

 Hétvégén Párizsban jártunk, most először autóval. A vonatjegyek az egek szöktek, ezért döntöttünk, hogy kipróbáljuk a kocsit. Persze, nem a Concorde térig mentünk autóval, hanem a külvárosban megálltunk. A Disneylandnak két nagy előnye is van, egyrészt rengeteg szállod épült Párizs keleti peremkerületében, másrészt remek az összeköttetés az ottani hévvel, az RER-rel. Igy Bussy St. Georges-ra esett a választásunk. Az autópálya mellett egy nagyon egyszerű szállodában hagytk az autót és onnan gyalogoltunk be az RER-hez.

A mostani párizsi látogatásunk tematikája a Mona Lisa volt. Gondoltam itt az idő, hogy a gyerekek is lássák ezt a műalkotást, illetve, hogy a Louvre-ba is eljussanak. Már próbáltunk párszor bejutni, de mindig rengetegen állnak sorba. Most viszont előre megvettem a belépőjegyeket (csak felnőtteknek kell és nem is drága, kb. 12 euro). Igy nem kellett semmit sorbanállnunk, csak besétáltunk. Egy jó kis trükköt azért felszedtünk közben. A sor csupán a biztonsági ellenőrzés miatt van, bent az épületben már számtalan pénztár működik és ott alig vannak. Egy hölgy előttünk a jeggyel rendelkezők sorában úgy kéredzekedett be a pénztárakhoz, hogy neki mosdóba kell mennie. Simán beengedték.

Szóval rögvest a Mona Lisához rohantunk. Előtte persze az autóban már átbeszéltük a legfontosabbakat, amit tudni kell a festményről.  A két legérdekesebb tény a képről, hogy a hölgynek nincs festve szemöldök és szempilla. Akkoriban nem volt divat, a hölgyek borotválták ezeket. Igazából 1911 óta ilyen hihetetlen hires a kép, ekkor ugyanis a Louvre egy olasz alkalmazottja ellopta. A kabátja alatt vitte ki. A rendőrség a neves francia költőt, Appolinaire-t gyanúsitotta a lopással. Mit tesz ilyenkor egy igazi francia? Bevádolta barátját, Picassot, hogy biztos ő volt. Persze, aztán kiderült, hogy semmi közük a lopáshoz és elengedték őket. Két év múlva derült fény a tettesre, ugyanis igazi olaszként hazajában az Uffizi képtárnak akarta eladni a festményt. Olaszországban a tolvaj nemzeti hős lett, a festményt körbehordozták az országon és mindenhol kiállitották majd vissza adták Franciaországnak. A tettest végül hat hónapra zárták be.


Megnéztünk még egy korábbi Leonardo portrét is, ott még nem volt táj háttérként.  Még végigrohantuk a görög és az egyiptomi részt is, de nagyon lefáradtunk. Annyira sok az információ, nehéz feldolgozni egy ilyen hatalmas múzeumban.

A fiúk még azt kérték, hogy menjünk el az Eifel toronyhoz is. Imádják, sohasem tudjuk kihagyni és persze megint kértek kicsi tornyot ajándékba.

Gyönyörű őszi idő volt, ezért még a toronytől visszasétáltunk az Operáig. Útközben találtunk egy cukrászdát, ami habcsókokra specializálódott, amit merveilleux-nek, gyönyörűségnek neveztek.  Tényleg nagyon finom volt, de megkérték az árát, egy darab 1.5 euroba került. A boltban az eladók nem nyúltak a pénzhez, beütötték az árat és egy gépbe kellett berakni a pénzt és  az  adott is vissza.

Tűzriadó, amikor jól esik

Késő reggel jött egy levél Robi iskolájából. Nagyjából így hangzott:

"Kedves Szülők!

Számunkra gyermekeik biztonsága mindennél fontosabb, ezért is tartunk rendszeresen tűzriadót. Ez egyébként xx és yy előírás miatt kötelező minden luxemburgi iskolának.  A mai napon is sor került egy tűzriadóra, amelyen a gyerekek remekül szerepeltek, fegyelmezetten hagyták el a termeket és az udvaron gyűlekeztek. A tűzriadó előre tervezett volt és a csengő megszólalásakor az időjárás is kedvező volt. Sajnos, az előírások miatt a megkezdett tűzriadót nem lehet félbehagyni, ezért a gyerekeket érte némi eső az udvaron.

Bízunk benne, hogy a fenti magyarázat pontosan kiegészíti majd azt, amit otthon gyermeik mesélnek majd el.

Kellemes hétvégét kívánunk iskolánk valamennyi tanulójának és családjának."


Az angoloknál létezik egy kifejezés, "understatement", ami azt jelenti, hogy igyekeznek nem dicsekedve, nem feltűnösködve előadni eseményeket. Na, mármost a fenti levél azt jelenti, hogy a gyerekek piszkosul eláztak. Robi elmesélte, hogy tényleg nem esett, amikor megszólalt a tűzriadót jelző csengő, de az udvaron várakozva hirtelen rájuk szakadt az ég és lényegében bugyira áztak. Persze senki sem volt kabátban, mert a tűzriadókor csak gyors pulcsi felvétel fért bele.

Botrány a kantinban

Síró szemű német kollégákat találtunk tegnap ebéd utána az irodában. Október lévén a séf kedveskedni akart a németeknek, ezért felvették a bajor kolbászt a menübe. Ez egy fehér kolbászfajta, amit kényes pontossággal főznek, általában egy kis tál forró vízben szolgálják is fel. Sajnos a francia séf ezt nem tudta, ezért meggrillezte a kolbászt, és ezzel teljes letargiába kergette a németjeinket.

Viz, ami nem víz

A viz frissen csavart almalét jelent németül és luxemburgiul is és hát most van a szezonja, az egész országban Vizfesteket tartanak. Ezeken a bulikon van a szokásos eszem-iszom (kolbász zsömlével és almapálinka) és almaszedés.  Már három éve volt egy kísérletünk, hogy megtaláljuk Steinselben az almaültetvényeket, de akkor csak céltalanul keringtünk a kisvárosban, nem találtunk semmit. Idén biztosra mentünk és Robi olasz osztálytársának a családjához és azok barátaihoz csatalkoztunk. Róluk tudni kell, hogy annak ellenére, hogy olaszok lényegében német vér folyik az ereikben. Főleg a férjnek, Donatonak. 11.30-ra volt megbeszélve a randi a házuk előtt. Mi már 10 perccel a megbeszélt időpont előtt ott voltunk. 11.27-kor megjelent Donato és nagyon ideges volt, mert a család többi tagjai, főleg a feleség, sehol. Ennek ellenére 11.32-kor sikerült elindulnunk. Még felszedtünk egy olasz-spanyol családot, így hármas konvojban haladtunk az almaültetvények felé.

Sokáig eseménytelenül telt a kocsiút, csak néhány parkoló lamborghini és elsuhanó mustangra kaptuk fel a fejünket (a porshekra már nem). Aztán váratlan fordulatként bekanyarodtunk egy utcába, ahová egy figyelmeztető táblára az volt kiírva: 23%.Gy. rögtön mondta is, hogy ő még ilyet nem látott, mármint kiírva (lásd olasz nyaralásunk). Egy meredek emelkedő volt és mi  szendvicsként a konvojban nem választhattunk mást, mint az előrét. Az emelkedő egyébként rendes utca volt, gyönyörű házakkal és parkoló autókkal, ennyiben nem hasonlított az olasz szállásunkhoz vezető útra. Az emelkedő végén mi más jöhetett volna, mint a kedvencünk, a 180 fokos forduló, amit nem lehet egyszerre bevenni. Szóval jövőre inkább Németországba megyünk almát szedni.

Most vasárnap ez lehetett a városban AZ esemény, én ugyanis rengeteg kollégámmal találkoztam. Az almaültetvényekkel csak egy gond volt, hogy nemigazán volt rajtuk alma. Azokat a sorokat, amiken pedig roskadozott az alma, azokat meg lezárták. Mi bevetettük még Bencét is, a család legmagasabbját, de a fácskák tetején sem volt sok minden. Persze ettünk is almát közben, de elég savanyú, nagyon valószínű, hogy sütiben fogják végezni. A fizetés a végén szinte becsületkasszaként működik, ha akarsz fizetsz alapon. Egy mérlegnél lemérik és fizethetünk is, de senki nem ellenőriz semmi,t a bejáratnál és máshol sem. A parkolóban meg a szokásos luxemburgi autócsodák, számtalan porshe és terepjárók.

Strasbourg

Próbálunk egy kis napsütéshez jutni, ezért a hétvégét most nem Luxemburgban töltöttük. Strasbourg csak 2 órányira van autóval, de azért foglaltam szállodát, hogy ne kelljen egy nap alatt megfordulni.

Kényelmesen is indultunk el, és útközben is lazára vettük, még egy út melletti adidas outletbe is beugrottunk, sportruházat mindig kell a fiúknak. Robit meg beírattam focira, amit elég zokon vett, de szombaton már lábszárvédőket válogatott magának.

Strasbourg már Elszászban van, minden ami jó a németekben és a franciákban, az itt egyesül. Gyönyörű kisvárosokon mentünk keresztül, fabetetés házacskák piros muskátlikkal és francia pékségekkel. A szállodánál hagytuk az autót, a külvárosban. Onnan villamossal mentünk be a központba. A villamos amolyan kígyószerűen hosszú volt, a sínek között pedig fű, nagyon jól nézett ki.

Strasbourgban pezseg az élet, rengeteg turista is volt. A katedrális gyönyörű. Majdnem 250 évig építették, de csak egy tornya van. A francia forradalom alatt a forradalmárok le akarták rombolni,de a helyiek úgy akadályozták meg, hogy egy hatalmas forradalmi sapkát tűztek ki a tornyára. A város jelképe a gólya. Rengeteg ajándék volt gólyával díszítve, a gólyás plüssökről nem is beszélve. Gondoltam is, hogy megtréfálom a barátnőimet (a még gyerekteleneket) és hozok nekik valami gólyásat. Strasbourgot folyók és csatornák övezik, részt is vettünk egy hajótúrán. Nagy szerencsénk volt, mert pont akkor indult a hajó, amikor a pénztárhoz értünk és már csak arra volt jegy, egész napra már az összes többi tele volt. A hajón nagyon tetszett, hogy az kommentárok közül lehetett gyerekverziót is választani. Robi így a gyerekangol mellett döntött. Először nagyon lelkesen hallgatta, de aztán túl sok szünet volt a látnivalók között és nem mondtak semmit, úgyhogy elunta. Pedig kétszer zsilipeltek is minket, az nagyon érdekes volt. De összességében elég sok volt az a majdnem másfél óra, amit a hajón üldögéltünk.

Az út végén mindenki letámadta a mellékhelységet, Robi is. Csak arra lettem figyelmes, hogy már milyen régen elment és még mindig bent van. Akkor odamentem az ajtóhoz és kiderült, hogy a zárral gond van és nem tud kijönni. Na, erre és a növekvő sorra már az egész hajó felfigyelt és minket nézett. Végül sikerült magát kiszabadítania, aminek főleg a sorbanállók nagyon örültek.

Gá-Gá-Gáspár

Otthon aztán nem tétlenkedtünk, buli, buli hátán és persze lottóztunk is. A troliszámokkal lett egy kettesem. Erre jók a trolibuszok.

A városban több helyen is tartottak fesztiválokat, mi a Libamáj fesztivált választottuk, mert azt hittük, hogy lehet majd libákat terelni és ez nagyon tetszett Robinak. Végül kiderült, hogy igazi libák nincsenek,de lesz majd Libaolimpia és Robi ragaszkodott hozzá, hogy benevezzünk. A névadásban marketing-pr-osunk, vagyis Kriszta sietett segítségünkre és a Gá-gá-gáspár nevet adta nekünk a Vuk című klasszikus mesefilm után szabadon.

A versenyig kóstolással ütöttük el az időt,de nagyon meleg volt, ezért egy idő után átálltunk szagolásra, mármint a pálinkáknál, ugyanis rendes kupicákat töltöttek és 30 fokban az egy kicsit ütős. Ettünk is, persze libamájas dolgokat mint például libamájas csoki és libamájas fagyi. A csoki kifejezetten kellemes volt, a fagyi kevésbé.

Aztán elindult a nagy verseny. A csapat kapitánya Robi volt, Tibi papa és jómagam alkottuk a csapatot még. Az esélytelenek nyugalmával indultunk, Papa mondta is, hogy úgyis kiesünk mindjárt. Én meg magassarkúban voltam. Mondjuk az első két versenyszámot úszótalpakkal kellett végigcsinálni, ez kívülről nagyon mókásnak tűnt, belülről meg ügyetlennek. Volt egy célbadobós versenyszám is, itt Papa rögtön mondta, hogy nem probléma, mert mindig is híresen jól dobott. Igy ők ketten Robival ellensúlyozták az én ügyetlenségemet, mert én viszont még mindig nem dobok jól. Végül másodikok lettünk, kaptunk emléklapot is.

Hajrá Gá-gá-gáspár!!

A legrövidebb út

A legrövidebb út Budapestre Milánón keresztül vezet. Ez első hallásra meglepő lehet, de megcsináltam, tehát tény. Luxemburgból nincs közvetlen járat. Általában wizzairrel repülünk Brusselből vagy Hahnból, de odáig is el kell jutni, min. másfél óra autóval és sokkal több, ha busszal megyünk. Hagyományos légitársasággal, pl. Klm-mel Amszterdamon keresztül a legegyszerűbb menni, de ehhez nagyon előre kell jegyet foglalni, hogy az ára még elfogadható legyen.

A leleményes kombináció a következő: Luxemburgból Milánóba Easyjettel, onnan pedig wizzairrel Budapestre. Közben váltottam terminált, ez volt az utazás legveszélyesebb része, a buszsofőr ment mint a meszes, csak úgy repkedtek az utasok belül. A milánói reptér elég régi, de jó sok üzlet van bent, el lehet ütni a várokozás idejét.

Nemsokára indul az iskola

Hamarosan indul a suli, Bence szeptember 3-án kezd (mindig kedden indul náluk a tanév, ez nagyon normális gesztus), Robi pedig csak szeptember közepén.

Ebből az alkalomból itt közölném Robi egyik fogalmazását, amit házi feladatként készített még az elmúlt tanévben. A feladat egy barát vagy családtag jellemzése (angolul írta, én a fordítást is közreadom):

Magas és vékony, de erős. Csillogó barna szemei vannak, hosszú barna a haja, amit nemrégiben vágtak le. Tömzsi, közepes orra van. Nagyon hosszú és csontos a lába. A lábai szőrösek és erősek. Ő a kedvenc testvérem és nagyon szuper! Szeret videókat készíteni és zenét hallgatni. Beceneve Starky. Utálja a matekot és a porszívózást. Kétpercenként nézi a facebookot. Igazi tinédzser.

Az eredeti verzió:
He is tall end thin, he is strong. He has brown, shiny eyes an long black hari which has been carefully cut down. He has a fat, medium size nose. He's got long, bony feet. He's got long, hairy and strong legs. He is my favourite brother and he is awesome. He likes to make videos and to listen to music. His nickname is Starky. He hates maths and cleaning the floor with the vacuum cleaner. He looks at facebook every 2 minutes. He is a true teenager.

Párizs augusztusban

Persze ilyenkor augusztusban mindig van 25 euros jegy a tgv-re és természetesen első osztályon. Idén a kolléganőimmel fogtunk össze és ruccantunk ki egy teljes napra. A vásárláson kívül kulturális programot is beiktattunk. Az időjárással nem volt szerencsénk, végig zuhogott az eső, de sebaj, a Lafayette fedett áruház. Jó alaposan végignéztünk mindent, persze nem vettünk semmit, ahhoz túl drága ott minden. Az egyik parfümös pultnál egy középkorú eladóhölgy hosszasan magyarázta az idei év új illatait. Az illatokat gesztikulációval és sóhajokkal mutatta be, rettenetesen vicces volt, de nagyon hatásos, azóta is emlegetjük a hölgyet. Ha valamikor lesz parfümboltom (hát, nem valószínű, hogy a közeljövőben), akkor csak ő lehet az eladó.

A kultúrális program egy évszázadokon átölelő fehérnemű kiállítás volt. A nőknél nem változott a tendencia, keskeny derék, nagy mellek, nagy fenék voltak a vezérmotívumok. A férfiaknál már változó képet mutatott a divat: először minél nagyobb has és nagyobb nemi szerv (tökkötő használatával), majd a nagy hasból lapos has lett. Még egészen kis babáknak is készítettek fűzőket, sőt tinédzsereknek is, hogy elősegítsék a helyes testtartást.Az egyik teremben pedig fel is lehetett próbálni a fűzőket és egyebeket.

Ebéd előtt még pezsgőztünk egyet, amúgy párizsiasan, az utcára kiülve a járókelőket néztük. Na, a pezsgő meleg volt, szóval nem az igazi. Utána ebéd egy igazi francia bisztróban.Itt nagyon kedves és gyors volt a kiszolgálás, viszont a sütiben szétégették a tésztát, frankót fekete volt. Sajnáltuk, mert egyébként a krémnek jó íze volt.

Még sétáltunk egy keveset a városban, amikor az egyik kolléganőm szembetalálta magát a kedvenc cipóboltjával. Egy svájci luxuscipőboltról van szó, abszolút a városközpontban. Nosza, bementünk és Viktória elkezdett cipőket próbálni, mondván, már sokat spórolt rá, megérdemel egy igazi szép bally's cipőt. Meg is állapodott egy párnál és már éppen fizetésre készülődött, amikor jobban megnézte a cipőket és hát a sarkánál belül csúnyán volt eldolgozva, a bőr félig lógott rajta. Másik pár nem volt a méretében. Nosza újabb próbálgatás, más fazont választott. Itt már óvatos volt és elég hamar észrevettük, hogy ennek a cipőnek pedig az orrán adagolták túl a ragasztót, alig észrevehető hiba, de ennyi pénzért tökéletes cipőt vár az ember. Végül üres kézzel, de rengeteg tapasztalattal távoztunk. A luxusmárka nem jobb minőség, csak drágább...

Bálnák Pelagosban

Pelagos egy védett tengeri övezet a Liguriai tengerben, itt élnek a hosszúszárnyú bálnák (fin whales). És hát meg lehet őket látogatni. Le is foglaltam a helyünket a hajón, ami Sanremoból indult. Gy. egy kicsit aggódott, hogy mi lesz, ha nem látunk bálnát. A hajó internetes oldalán fent van, hogy melyik nap mit láttak és delfineket, azért mindig sikerült elcsípniük. Arra gondoltunk, hogy nekünk még a szabadon úszó delfin is élmény, ráadásul még sohasem hajóztunk tengeren, ezt is ki kell próbálni.

A hajó délben indult, árnyékban volt negyven fok és több család, mert a parton meg lehetett fulladni a melegtől. Végre megérkezett a hajó, már jó sokan voltak rajta, mert mi a második megálló voltunk. Gy. rutinosan foglalt helyet a hajó gyomrában, a fedélzet már majdnem tele volt. Még megálltunk egy kisebb városban, ahol szintén csodálkozó embertömegek szálltak fel. Azon csodálkoztak, hogy még felfértek. De végül, ahogy a hajó elindult a tenger felé, mindenki le-föl szaladgált, így nem volt gond az ülőhely. A hajó mozgása viszont igen. Kiderült, hogy Robi és én is hajlamosak vagyunk a tengeri betegségre. Robi meg is jegyezte, hogy mégsem lesz tengerbiológus, inkább marad az erdőknél. Gyakorlottabb hajós kolléga olvasóink kedvéért hozzáteszem, hogy szélcsend volt. Egyszer nagyobb nyüzsgés lett két széksorral odébb és egy középkorú nő áthozta hozzánk az anyukáját, aki szintén rosszul volt, mondván, hogy a mi széksorunkon kevésbé himbálódzik. Ezután mindenki a nénit próbálta vigasztalni és tanáccsal ellátni. A hajón főleg olaszok voltak és hát ők nagyon szolidárisak. Én még a kikészített nejlonzacsimat is felajánlottam, amit egy nagyobb mozgás után fel is használt.

Sokáig mentünk kifelé a tengeren, nem volt nagyon szimpatikus, hogy nem látszik a part és fogalmam se volt, hogy merre az arra. Aztán a megafonból jött az info, balra delfinek. Erre az összes utas balra futott és ordított (főleg olaszok voltak a hajón, mint írtam). Ekkor a kapitány megfordította a hajót illetve a delfinek is voltak annyira értelmesek, hogy átmentek a másik oldalra, gondolom, hogy ezért nem borultunk fel. Az egyik delfinpár bébidelfinnel volt, hát imádnivalók voltak. Utána még mentünk és megint láttunk, most már rengeteg delfint, kb. 20-at, ugráltak ki a vízból, ahogy a national geographicen látni. A kapitány rángatta a hajót balra jobbra, a néni meg most már nagyon rosszul volt. Azzal vigasztaltuk, hogy megmutattuk neki a delfinekről készült képeket és videókat, amikről lemaradt. Mondta, hogy legközelebb otthon marad a tévé előtt.

Na, és akkor még hajóztunk tovább. A tenger giccsesen kék volt, ilyen szép kéket még sohasem láttam. És a semmi közepén egyszer csak megálltunk. A megafonos bemondta, hogy most vagyunk a védett övezetben és tényleg kinéztem, a tenger közepén volt egy fekete bólya. Na, akkor továbbhajóztunk lassan és a megafonos szólt, hogy jobbról bálna és mindenki maradjon csendben, mert ezek érzékeny állatok. Ki is kapcsolták a motort, az olaszok meg elkezdtek ordítani: "balena, balena!". Robi pont erre ébredt, ahogy kiléptünk a fedélzetre, pont jött fel a bálna levegőért. Nekem inkább egy hosszú és vastag kolbásznak tűnt, jó sokáig merült le. Mindenesetre nagyon szürreális volt, a semmi közepén, a gyönyörű kék tengerben az ordítozó olaszok között egy álló hajóról egy bálnát nézünk. Akkor megértettem a bálnavédőket, nagyon szép állat, nem szabad bántani. Utána még kétszer láttunk bálnát, egyet már pont akkor, amikor kifelé tartottunk. A hajón biológus is dolgozik, az utolsó bálnánál szólt, hogy idegesnek tűnik az állat, ezért nem nézzük tovább, elmegyünk innen és úgy is lett. Tényleg törekedtek arra, hogy nem zavarjuk őket, csak megfigyeljük.

Nagyon örültem, amikor egy óra múlva már látni lehetett a partot. Összesen több mint 5 órán át voltunk a tengeren.

Mindennapi séta

Végülis sporttábornak nem volt rossz. Reggel úszás, délután séta a leejtőn, 20 perc le és kb. 30 perc vissza, aktiv kardio tréning. Maga Riva Ligure egy nagyon kicsi falu, ahová főleg olaszok járnak nyaralni. Hurrá, alig volt rajtunk kívül turista. A part sziklás, de kis öblökben homokos. Ez teljesen ideális, mert sehol sem volt tömeg és a víz nagyon tiszta volt. Még délután is tele volt kishallal, Robi rendszeresen úszkált velük, a sziklák között pedig rákokra vadászott. A helyi közértben vásároltunk be és este megfőztem a szálláson. A fiúk jól bírták a felfelé menetet és még cipelték is a cuccokat. Én szép piros lettem mire fölértem. Útközben megismerkedtünk a helyi kutyákkal és a szomszédokkal is.

Szállás a hegyen - Riva Ligure

Az egy hetes nyaralásunkra szintén egy helyes kis vendégszállást néztem ki, elolvastam az értékeléseket, mind nagyon pozitiv volt. Egy aprócska gondra hívták csak fel a figyelmet, hogy kicsit magasan van a szállás és keskeny az út, ami felvisz. Gondoltam, hogy a francia szállás után ez már nem jelent problémát. Viszonylag gyorsan megérkeztünk Olaszországba. A francia autópályák hihetetlen profik a tájékoztatásban. Az  autópálya rádión csak az adott autópályára vonatkozó híreket hallani és közben előrejelzéseket is mondanak pl. hogy ma 12 és 1 óra között várható a legnagyobb csúcs. Egyes megállóhelyeken ingyenes gyerekprogramok is várják a fáradt utazókat. Ezt nem próbáltuk ki, mert gyorsan kimenekültünk egy parkolóból, csak mosdóba szerettünk volna menni, de a parkoló lényegében egy kisvárost rejtett, hihetetlen szofisztikáltan megépítve, mindenféle igényekre, rengeteg étteremmel.

Útközben megálltunk Aix-en-Provence-ban, ami fűszerkeverékéről és levendulájáról híres. Helyes kisváros, rengeteg utcai árussal, de igazából már nagyon elturistásodott. Viszont tele van kabócával, olyan óriás tücsokszerű rovarokkal, amik rettenetesen hangosak.

Gyönyörű volt a francia rivierán végighajtani, pálmafák, ferrarik, proschék stb. Aztán megérkeztünk Liguriába és egy szerpentinen hajtottunk le a partra. Gy.-nak már ekkor tériszonya volt, előtte ugyanis viadukt és alagút váltogatta egymást. Azt nem tudtuk, hogy Liguria lényegében hegyekből áll egy minimális partrésszel. De tájékozódni nem volt nehéz, hamar megtaláltuk az utcánkat, az interneten a 41-es szám szerepelt, ezért optimisták voltunk. Először még enyhén emelkedett az út és széles is volt, de néhány száz méter után beszűkűlt és még meredekebb lett. Körülöttünk eltűntek a házak és mezőgazdasági területek vették át a helyüket (üvegházak). Az út egysávos volt már rég és meredeken emelkedett, időnként hajtűkanyarral. Gy. mondta, ha valaki jön szembe, akkor baj lesz. Szerencsére nem jött. Már majdnem a tetőn voltunk, akkor még jött egy 90 fokos kanyar egy 20%-os meredeken, ezt egyszerre nem is lehetett bevenni. Ekkor megérkeztünk a szállás elé, kb. 1.5 km egyesben az autóval. Én ekkor elnézést kértem Gy.-től, erre én sem számítottam. A házszám pedig nem 41, hanem valószínűleg 410...

Szép, tágas űt, már a szálláson belül

A szállás teljesen zárt, hatalmas kerttel és gyönyörű házakkal, úszómedencével. Kétszobás apartmant kaptunk, kiskonyhával, légkondival, hatalmas fürdőszobával. Az űszómedence is gyönyörű volt és mivel csak négy család volt rajtunk kivül, túlzsúfoltságról nem is beszélhetünk. És mivel mindentől távol voltunk, biztonságosban hagyhattuk a szálláson az értékeinket. A tulajdonosnak azért említettem, hogy egy kisség meredek az út, aki erre azt válaszolta, hogy csak először és majd megszokjuk és említette, hogy van egy alternatív út is. Gy. azt megnézte, na, az még rosszabb volt, azon meg beton nem volt csak üvegszilánk. Meg is egyeztünk a fiúkkal, hogy gyalog fogunk járni, az autót nem mozgatjuk. Ez abból a szempontból praktikus volt, hogy a parton nehéz parkolót találni.

Elvarázsolt szállás

Hosszabb utakat nem szoktunk egy menetben megtenni, ilyenkor foglalok egy autópálya közeli szállást. Ez elég nehéz dolog, mert egyrészt ne legyen drága, de mégis tiszta és kedvesek is legyenek. A booking.com értékeléseit szoktam megnézni, illetve összenézem a tripadvisoros véleményekkel. Általában a tripadvisoros vélemények sokkal szigorúbbak és sokkal több részletet, apróságot mesélnek el. Gy. csak annyit mondott, hogy Lyon előtt állunk meg, tehát a feladat adva volt. A tripadvisoron kinéztem a legnépszerűbb szállásokat a környéken és találtam egyet, amiről mindenki csak jót írt. Egy bed and breakfastről van szó, szigorúan véve vendégszobának felel meg, de itt azért sokkal többről van szó. A szállások általában külön helységben vannak, felszereltségük mint egy szálloda.

El is indultunk a szállásunk felé Beaune után, az autópályától kissé messzebb volt, mint gondoltam. Borvidék révén egy idő után elkezdett emelkedni az út és egyre keskenyebb is lett. A gps-t követtük, de nem volt meg pontosan a cim, ezért egy nagyobb leejtőn megálltunk, hogy most aztán telefonálok, mert elvesztünk. Szerencsére ekkor a hátam mögé néztem és ott volt kiírva. Ezután még néhány keskenyebbnél keskenyebb út és végül megérkeztünk. Gy. végig reménykedett, hogy nem jönnek szembe... de nem jöttek. A vendégadók rettenetesen kedvesek voltak és bevezettek a szálláshelyünkre, ami akkora volt mint a zoborhegy téri lakásunk, igaz ez a házrész 8 személyes, de kiadta nekünk négyünknek. A lakás teljesen és tökéletesen fel volt szerelve. Hatalmas tea választék méz, minden és minden apróság. A háziasszonyunk bekészítette a reggelit is: 1 liter biotej, nagy adag vaj, házilekvár kisüvegben, egy nagy üveg rostos üditő, két darab félkilós kenyér, az egyik mogyorós a másik sima barna, sajtok. Ebből megvacsoráztunk és meg is reggeliztünk. Croissant csak azért nem ettünk, mert nagyon korán mentünk el vasárnap és nem akartuk ezzel terhelni. Ja, és mivel bort is termelnek, kaptunk ajándékba egy üveg saját termelésű chardonneyt (lehűtve!!)

A kilátás a szobából a szemközti lankákra, olyan toscánásan giccses volt szinte, de gyönyörű! Mesélte a hölgy, hogy volt már olyan párizsi vendége, aki visszafordult a szállásról, mert túlságosan távolinak tartotta a civilizációtól. És itt a link.

Káció - Kastély vadászgéppel

A mustáros fiaskó után javítanom kellett, főleg a fiúk felé, ezért beajánlottam egy közelben található kastélyt. A tripadvisoron olvastam róla. Képzeljetek el egy gyönyörű középkori kastélyt, de amolyan klasszikusat, szép tornyokkal, hatalmas parkkal, szőlővel. És mi van a parkban? Hát mi más, vadászgépek, de nem ám egy-kettő, hanem kb. 50. De ezenkívül még ferrari, versenyautók (kizárólag piros), traktor, motor és tűzoltóautó gyűjteményük is van. Amikor beléptünk a kertbe és megláttam a a kiszuperált, de még mindig lenyűgöző Mirage gépet, hangosan felnevettem. Szép, szép, de nem illik valahogy a képbe. Mindenesetre a fiúk rettenetesen élvezték, Bence rengeteget fényképezett. Bence egyébként lenyűgözött megint. Emlékeztek, mikor kicsi volt, a legkisebb részletről, háttal és 500 méterről mondta meg az autómárkákat. Nos, ezt a képességét mára a katonai járművekre is kiterjesztette. A múzeumi kritikákban az volt a visszatérő elem, hogy nagyon keveset írnak a járművekről és csak franciáról. Az igazság az, hogy nincs többre szükség, aki idejön, az tudja!

Áció

Ma hajnalban kezdtük meg a vakációnkat, egy hét olasz tengerpart. Franciaországon keresztül megyünk, meg is álltunk útközben Beaune városában (mókásan ugyanúgy ejtik mint Bonnt, ebből lehetne egy jó kis kvízkérdést is csinálni). Beaune Dijontól délre van, de nem túl messzire. Egy gyönyörű középkori városka, szombat lévén hatalmas piaccal. Rögtön egy szimpatikus bácsitól vettem egy valamit, amit franciául cire-nek hívott. Most megnéztem, viaszt jelent, na mindegy, valamire csak jó lesz, de hát annyira szimpatikusan nézett ki. A városka láthatóan a boriparra és a borturizmusra épül és jól meg is él belőle. Egy kutyaszart sem láttunk, tisztaság és rend volt mindenhol és az üzletekben is nagyon kedvesek voltak.

Régi vágyam volt már egy mustárgyár megtekintése, ezért nagyon örültem, hogy itt található egy mustármúzeum is. Csak vezetéssel lehet bemenni, ezért rohantunk a legközelebbi időpontra. A bejárat nagyon modern, rengeteg mustár, kóstoltatás, játék gyerekeknek. Egy kb. 20 fős csoporttal indultunk, főleg franciák, de az idegenvezető angolul is elmondta a történeteket. Az első öt percben megtudtuk, hogy a mustárhoz három dolog kell: mustármag, ecet és só. Az utána következő másfél órában ezt az információt ragozták. Az egész múzeum mindössze három teremből állt, ahol jószerivel francia nyelvű filmeket mutattak a mustárról. Ezek a filmek inkább művésziek voltak. Szegény fiúk nagyon unták. A végén volt egy kis kóstolás is, három különleges mustárt kóstolhattunk egy kis paradicsommal, miniatűr zellerrel stb. Mondjuk a csigás mustár ízlett és szép zöld színe is volt (vajon miért?) Kaptunk miniatűr mustárokat is, ezekből a fiúk rendesen felpakoltak. Kedves olvasók, ezt közöttetek fogjuk szétosztani!

Csak egy érdekesség, a dijoni mustár nem azt jelenti, hogy a mustár Dijonban készült, hanem hogy olyan eljárással (lásd fent), ami Dijonból származik. Ezért a dijoni mustár lehet német vagy kínai is. A mustármag pedig Kanadából jön, mert nem tudnak máshonnan nagy mennyiségű, egyenletes minőségű mustármagot beszerezni. Viszont bevezették és levédették a bourgogni mustár nevet és az itt termesztett mustármagot tartalmazhat csak.

Beaune másik nevezetessége, a híresebb, egy középkori kórház. Az 1400-as évek közepén alapították és 1975-ig működött! Hát, lenyűgöző, lényegében egy múzeum és egy kórház, valamint hotel keveréke. Persze, nem a gyógyításból tartották fent magukat, hanem a kórházhoz tartozó hatalmas szőlőbirtokon termelt borból.

Vége az iskolának... sajnos

Csütörtökön ért végett Robi sulija, mielőtt sajnálni kezdené mindenki, csak szeptember közepén fog kezdődni az új tanév neki. Utolsó napon még rengeteg oklevelet osztottak ki, testnevelésből mindenki kapott. Robi ezenkívül még kapott a jó magaviseletéért és a szépírásért. Mivel megnyerte az osztály szépíró versenyét (igen, igen, tud szépen is, ha akar), ezért ajándékba kapott egy gyönyörű töltőtollat is. Az egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy az oklevélen rosszul írták a vezetéknevét. Végül is nem helyesírási versenyt nyert...

Robi azt is mesélte, hogy az utolsó nap végére mindenki nagyon szomorú lett és sokan sírtak is, hogy vége a sulinak (és néhány hónapig nem látják a barátaikat). Hát, van ilyen iskola is....

Vendég a háznál, öröm a háznál

Robi reggel határtalan örömmel jött reggelizni. Fülig ért a szája. Megállt a nappaliban és a következőket mondta: "Képzeljétek egy hatalmas szöcske van a fürdőszobában". Ilyenkor mindig örülök, hogy fiaim vannak, teljesen egyértelmű ugyanis, hogy az egyetlen ember a családban, akinek erre a hírre még mozdulnia sem kell, az én vagyok. Gyengéden beburkolták egy törölközőbe az állatot, később kiderült, hogy sáska, kb. 8 cm volt. Aztán kirakták az erkélyre, hogy miért nem vetették a mélybe, azt nem tudom, pedig biztos lábra esett volna! Reggeli közben ezért a élőben néztünk National Geographicot, még pedig az Bolyongó sáska az erkélyen című előadást.

Tea próba

Reggelente felváltva készítjük a reggelit, Robinak teát is. Szombaton nem figyeltünk eléggé, először én csináltam meg a teát Robinak és leraktam az asztalra. Kisvártatva Gy. is elkészítette Robi reggeli italát és amikor az asztalra rakta, vette észre, hogy már ott van egy. Sebaj, rögtönzött tea próbát tartottunk. Robinak elmondtuk mi történt, de nem árultuk el, hogy melyikünk melyik bögrébe rakta a teát. Kíváncsiak voltunk, hogy melyikünk teája ízlik neki jobban.

Arra nem számítottunk, hogy Robi sokkal diplomatikusabb mint gondolnánk. Megkóstolta a teákat, majd nem azt mondta, hogy melyik jobb, hanem, hogy melyiket ki csinálta. Én kétszer annyi mézzel dolgozom, kifejezetten édes teát készítek, Gy.nél a citrom dominál. Összeöntve ideális.

A nagy nap

Bence ma 15 éves! Számtalan aprósággal készültünk. Robi  ragaszkodott hozzá, hogy zenélős üdvözlőlapot vegyünk neki. Sokáig válogattunk az auchanban, Robi helyes kis állatosat szeretett volna. Végül egy kiskutyásnál állapodtunk meg, ami a happy birthday klasszikus nótát... fingja el. Ezenkívül még kapott epres tortát és megint a saját öngyújtójával gyújtottuk meg (a tűzijátékok miatt van tűzszerszáma). Délben a munkahelyemen ebédelt, lenyűgőzte, hogy nálunk mindig van sült krumpli. Innen üzenem a jövő menedzsereinek, hogy milyen kevés elég lehet a boldogsághoz. Az esti meglepetés a hamburgerezés volt. Kedvenc helyünk a város központjában a Chi Chi's nevű mexikói hely (egyébként franchise, üzenem azoknak, akik szeretnének nyitni egyet otthon is). Persze rengetegen voltak a kiülős részen, de bent is óriási és le tudtunk ülni. Robi már reggel mondta, hogy délután már nem eszik, mert spórolja magát az esti hamburgerre. Végül még egy kétgombócos fagyi is begurult.

Habosan könnyű

Kedvenc palacsintázónk

Szombaton Robival Metzben jártunk. Számunkra Metz fő attrakciója a St. Malo palacsintázó. Nemcsak édes, sós palacsinták is vannak. Kedvencünk a sonkás-sajtos otthon is könnyen elkészíthető. Nekem itt annyi a könnyebbség, hogy számtalan fajta kész palacsinta közül tudok választani, ezért a sütögetéssel már nem töltöm az időt. Egy serpenyőt felmelegítek, teszek bele kis vajat, rádobom a palacsintát, amibe teszek sonkát és reszelt sajtot. Összehajtogatom szögletesre és mindkét oldalán megsütöm, kész is a jambon-fromage. Lehet még tojást is belütni vagy paradicsomot, gombát belerakni.

Mindig tömve van a hely ebédidőben, de most nem maradtunk le, mert már 11.45-kor az ajtóban álltunk. Kicsit féltem is, hogy még nincsenek nyitva, de már egy család javában bent ebédelt. Miután leültünk, nem telt bele 10 perc, az egész étterem megtelt. Robi kedvencét kérte, a nutellás-banános palacsintát. Kalóriabomba a javából.

Bastogne

Tini fiúnk kedvenc témája a II. világháború. Itt a környék bővelkedik emlékművekben, múzeumokban. Szombaton Bastogne-ban jártak, ahol egy katonai bázison alakították ki a múzeumot, a tárlatvezető is katona. A reggel 9 órás vezetésre mentek a fiúk, ami nagy szerencsének bizonyult, mert állítólag később rengetegen vannak és akkor már nem adnak fegyvereket a látogatók kezébe. Bence persze már minden fegyvert fél pillantásról felismer, a tárlatvezető katona már csak nevetett azon, hogy Bence előre mondta a típusokat.

A legérdekesebb kiállítási tárgy, amely legjobban jellemzi a nemzetek közötti különbséget szintén itt található. Egy fegyverszállító páncéljárműről van szó. Francia találmány, két személyes páncél szerkezet, amely nem volt felfegyverezve. Hátuljában szállították viszont a fegyvereket. Elől ült két ember, az egyik vezette, a másik irányított. Mivel köztük volt a Renault motor, ami eléggé hangos, nem hallotta a sofőr az utasításokat, ezért gombokat használtak, például kék gomb felhúzve, jobbra. Na, persze ezeket a járműveket a németek hamar kilőtték, vagy elfoglalták. Ha nem semmisültek meg, akkor rögtön átalakították: rögtön egyszemélyesek lettek, így megoldódott a kommunikációs probléma. És persze fegyver is került fel rá.

Golden time, golden ticket

Robi iskolájában értenek a motivációhoz. Minden csütörtök délután van golden time, "aranyidő", azaz, aki rendesen csinálta a héten a házi feladatát és nem volt vele különösebb gond, az részt vehet ezeken a foglalkozásokon: játék az udvaron, számítógépezés és egyéb más, amit imádnak a gyerekek. Nemrég bevezették a golden ticketet, aranyjegyet is. Ezt kimagasló eredményért vagy teljesítményért lehet elnyerni. Minden héten az aranyjegyesek közül kisorsolnak néhányat, őket aztán a pénteki ebéd után kényeztetés várja. Egy különterembe kísérik őket, ahol fagyi és egyéb finomságok közül választhatnak. És még egy csavar a motiváción, a gyerekek nem egyedül mennek. Minden nyertes kiválaszthat egy valakit, akit magával visz. A héten Robi is volt, Jakob barátja vitte be, az iskola teraszán fagyiztak és jegesteát ittak.

Farkaspark, Villeroy és Saarburg

Gy. születésnapját azzal is ünnepeltük (egy nagy adag lebkuchen megsütésén túl. Örök hála Edének a receptért), hogy elugrottunk Merzigbe, Németországban egy farkasparkba. Egy erdő szélén hatalmas részen számtalan farkasfélét láttunk, nem is tudtam, hogy ilyen sok fajtája van. Teljesen ingyenes a belépés, és a park beépül az erdőbe, a turistautak keresztül visznek a parkon, de van olyan is, ami csak az elkerített farkasos részen megy.

Onnan csak egy ugrás Mettlach, ahol a Villeroy and Boch gyára és múzeuma áll. Már voltunk itt két éve, de akkor nem találtuk meg a bejáratot a múzeumba. Most is elég nehezen ment, de nem adtuk fel. Végül a gyár udvarán egy kis ajtó mögött, az emeleten volt a múzeum és kávézó. Szépen eldugták! A herendi múzeummal messze nem ér fel, a kávézója is nagyon egyszerű, minimális választékkal. A bejáratnál láttuk, hogy vasárnap lévén gyerekfoglalkozást tartanak, lehet tányért festeni. Na, ezt kerestük aztán mindenhol, sehol nem láttuk. Az utolsó teremben, ahol a ma létező termékeket állították ki a pénztáros hölgy mosolygós arccal közelített felénk ahogy beléptünk: "Szeretnének-e a gyerekek tányért festeni?" Hát persze. A fiúk aztán leültek és nekiálltak. Hamarosan akár belépti díjat is szedhettünk volna, annyian jöttek hozzánk megnézni, hogy mit csinálunk.

Saarburg továbbra is elbűvölő és végre bejutottunk a vízimalomba is. Egy nagyon kedves osztrák hölgy volt a pénztáros és idegenvezető, jó sokat mesélt a malom történetéről (3 malom tulajdonképpen). Végigjártuk a termeket. Az egyikben volt egy vasajtó, amire ráírták, hogy mindenki a saját felelősségére nyissa ki. Na, persze kinyitottuk, de nem mentünk ki. Az ajtó a kerékhez és a patakhoz vezetett, csupa víz volt a kilépő.

Nutella

Szerintem a nutella nem étel, de a fiúk imádják. A szürke zónában tartom, vagyis nincs tiltva, de csak nagyon, nagyon ritkán veszek, akkor is csak kis üveggel. A kis üveg általában egy nap alatt elfogy. Viccelni is szoktam a fiúkkal, mivel mind a ketten nagyon soványak, ezért nálunk szállóige a "Megemelem a csokiadagodat" vagy "Kötelező csokievés lesz, mert zörögnek a csontjaid". Időnként a nutellát is beleszövöm ezekbe a fenyegetésekbe.

Így történt ez valamelyik hétvégén is, amikor Németországba indultunk bevásárolni és hajat nyírni. Bence előreadott valamit a kocsiban, hirtelen ránéztem a kezére, nagyon csontos volt. Erre a következőt mondtam: "Egy bazi nagyüveg nutellát fogunk venni, Bence, legalább 1 kilósat, nagyon sovány vagy, ez így nem mehet tovább!" Aztán megérkeztünk a bevásárlóközpontba és Bencét elvittem a fodrászhoz, a többiek addig bevásároltak. Otthon aztán ahogy pakolunk ki, hát előkerül egy hatalmas üveg nutella. "Ez meg mi?" - kérdeztem csodálkozva, mire a fiúk mondták, hogy hát én mondtam az autóban, hogy nagy nutellát kell venni...

La Rochelle, a barátságos város

Megérkeztünk és kb. 2 percig láthattuk a várost eső mentesen, utána három napig folyamatosan esett. A szállodában lepakoltunk, apartman szállót választottunk és remekül felszerelt konyhát találtunk a szobában. Rendes dolog a fiúktól, hogy nem hagyják, hogy kijöjjek a főzési rutinból még akkor sem, amikor elutazunk pihenni. A szállót persze a medencéje miatt választottuk és abban nem is csalódtunk, a fiúk szinte mindig egyedül voltak benne.

Első este nagy szerencsénk volt, mert a városban múzeumok éjszakáját tartották és este héttől éjfélig a legfőbb látnivalók nyitva tartottak, ingyenesen vagy csökkentett belépődíjért lehetett látogatni. A tengerészeti múzeumhoz vettük az irányt, most már esernyővel. A kasszánál a hölgyek rejtélyesen mosolyogtak, „lesz majd meglepetés is”. Már félig bejártuk a hajót, amikor megjelentek a meglepetések. Volt tengerészek, a hajón szolgálatot teljesítő matrózok voltak az egyes részeken. Nagyon kedvesek voltak és készségesen magyarázták, hogy mi mire való, hogyan használták, hogyan éltek a fedélzeten. Legjobban az úszók tetszettek, hatalmas üveggömbök tartották fent a hálókat, elképzeltük, hogyan mutatnának papa horgászbotján… Az egyik állomáson próbáltuk kikerülni a tengerészeket, hogy gyorsabban haladjunk, de nem lehetett. Utánunk kiabáltak, hogy arra még nem jártunk. Francia nyelvleckének sem volt utolsó a társalgás, de rettenetesen kedvesek voltak és  imádtak minket, luxemburgiakat. Valahogy a magyar nem hatol át, pedig azt is mondjuk, Luxemburgban lakunk és magyarok vagyunk. Ebből csak a Luxemburgot hallják meg és nagyon örülnek neki. Egyben mindent megmagyaráz, beszélnek is franciául, meg nem is, és fogalmuk sincs a tengerről. Az egyetlen dolog, ami nem tetszett a tengerészekben, hogy nem volt alkoholszaguk, aztán az egyik teremben megcsapott a szag és megnyugodtam.

Tengerészeti múzeum, stílusosan egy hajón, a France 1-en

Egy nutellás palacsintával erőt töltöttünk magunkba és átmentünk a természettudományi múzeumba, ekkor már este 10 felé járt az idő. Itt is rengeteg program várta a franciákat, de minket kevésbé izgatott fel, annyira nem vagyunk benne a francia kultúrkörben. De minden egyes teremben odajött hozzánk egy szervező, hogy ezt és ezt ki ne hagyjuk… Egyébként az üzletekben is mindenhol nagyon, nagyon kedvesek voltak, függetlenül attól, hogy az ember beszélt-e franciául. Amikor meghallották, hogy magyarul beszélek a fiúkkal, rögtön angolra váltottak.

A város másik fő látványossága és egyben Európa legnagyobb akváriuma szintén itt található. Már nagyon sok akváriumban voltunk, de még mindig látunk új dolgokat, ötleteket. Hamarosan a sajátunkat is megnyithatnánk.  Itt nagyon látványos volt a medúzás alagút és a homorú akvárium, ami olyan érzetet keltett, mintha mi is a víz közepén állnánk.

Cápa bácsi vacsora után néz

És még mindig volt mit nézni, utolsó teljes napunkon a Mozgó automaták múzeumába mentünk. És nem csalódtunk, remek ötlet volt összegyűjteni ezeket a bábukat, szerkezeteket. A századelőn nagy divat volt Európában ilyen automatákkal hirdetni, rengeteg meg is maradt belőlük.

 A mellette lévő makettmúzeum kissé több hírverést is megérdemelne, gondolkodtunk is, hogy bemenjünk-e, nem volt róla sok információnk. Végül bementünk és nem csalódtunk. Ebben jármű makettek és modelleket voltak, a többségük mozgó, óriási terepasztal és egy előadás igazi vízen mozgó hajókkal.

A kolbászkészítés titkai

La Rochelle - odaút

A hosszú hétvége itt négynapos volt, mert a keddet is megkaptuk, hurrá! Gondoltam elugrunk valami napsütötte tengerpartra, persze nem túl messzire. La Rochelle-re esett a választásom, az Atlanti-óceán partján van, francia kisváros. A napsütés sajnos nem jött össze, végig esett az eső. Egyetlen este volt néhány óra, amikor nem zuhogott...

Váltott tgv-kel mentünk, Párizsig 2 óra, utána átszállás egy másik pályaudvarra, onnan még 3.5 óra és már ott is voltunk. Párizsban a Montparnasse pályaudvarról indult a csatlakozás. Volt egy kis időnk, addig felugrottunk a Montparnasse torony tetejére. Én nem vagyok egy nagy liftrajongó, na, a kilátó az 56. emeleten van és utána még két emelet gyalog. Az épület legtetejére jutottunk ki, ahonnan egész Párizst belátni. Persze, mindenki az Eifel torony irányában fényképezkedett. Szerintem az épület egy kicsit mozgott, ez ilyen magasságban normális. A fiúk ebből semmit nem éreztek.

Pont mint a kulcstartón...

Egyébként nem érdemes felmenni, kész pénzrablás, több mint 10 euró a jegy, amiért kap az ember egy liftezést és egy kis tériszonyt.

Iskolai diszkó

Robiék iskolájában jótékonysági diszkót tartottak. Belépőjegyet kellett fizetni, 5 eurót, ezért adtak inni és egy kis rágcsálnivalót, a maradék pedig megy jótékonysági célra. A felsősök szervezték és ők voltak a dj-k is. Nagyon lelkesen készült az egész osztály, a lányok még ki is festették magukat. Tornaórán most táncot tanulnak, itt rögtön alkalmazni is tudták.

Anya's Kitchen Challenge

Mostanában rákaptunk Gordon Ramsay-re, az ő műsorait nézzük elszörnyűlködve. Az a lényeg, hogy felkeres rosszul működő éttermeket, leordítja a séfek fejét, rendbe rakja a higéniáról és a főzésről alkotott elképzeléseiket és átalakítja az étterem profilját, hogy azért egy kis profitot is hozzan. Ezekben az epizódokban a séfek általában egy minimális háziasszonyi szinten sincsenek, vagyis ehetetlent főznek. Gordon kedvenc feladata, hogy vakon kell ételt kóstolni és megmondani, hogy mi az. Na, amikor az egyik szakács krumplinak vélte a tojássárgáját, akkor nagyon ordított. A répát pedig egyáltalán nem ismerték fel... Ezen a feladaton felbuzdulva tegnap én is megtartottam a saját kóstolómat a konyhánkban. A fiúk az asztal köré ültek, majd ki ahogy tudta bekötötte a szemét. Ezután körbejártam és mindegyiknek raktam egy kis kóstolót a szájába. Tojássárgájával kezdtem, mindenki felismerte, főleg azért mert Robi rögtön kiabálni kezdte, hogy ő utálja a tojássárgáját (ez egyébként nem igaz, csak a többieknek akart segíteni). A többi étel mind zöldségféle volt és mindegyikük felismerte. Még nagy séfek lehetnek belőlük!

Verdun

Tegye a kezére a szívét, aki tudja, hogy mi a keresztneve Maginot-nak? A hétvégén Verdunban és környékén jártunk, I. világháborús emlékműveket és erődöket néztünk meg. Az emlékművek tisztelet sugároznak, német, franciák, szenegáliak egyaránt el vannak itt temetve. Most már csak gyönyörű erdőség van, de táblák jelzik mindenhol, hogy hol melyik egység harcolt. Számos kisebb települést porig romboltak a harcok során, ezeknek a településeknek még mindig kint vannak a tábláik. De valahogy nagyon kísérteties, ahogy az autóval először meglátjuk a helység jelző táblát, majd néhány kilométer után a végét jelző táblát és közben nincs semmilyen település. Csupán az erdő, az árkok, amiben harcoltak még mindig látszanak. Gyalogosan nem lehet az erődöket és emlékműveket bejárni, ahhoz túl távol esnek egymástól. Mindenhol három nyelvűek a kiírások, a turisták németek, franciák, amerikaik (itt van a közelben egy amerikai támaszpont) és hollandok. Az emlékműveknél tilos étkezni, nincs is étterem vagy büfé. Nagyon hátborzongató a hangulat.

Verdun az emlékművektől kb. 10 percnyi autóútra van. Nagyon kedves, szolid kisváros. A folyóparton számos étterem, ezeket kihagyjuk, mindehol unott arcú pincérek és pincérnők. Szerencsénkre az egyik mellékutcában meglátunk egy palacsintázót. Kincsre leltünk és később otthon ki is derült, hogy a tripadvisor szerint a legjobb hely a városban. Nem csalódtunk. Ilyen figyelmes, kedves kiszolgálást még sohasem kaptunk. És ráadásul nagyon jó áron is. Palacsinta menüt választottunk, a gyerekmenü ugyanakkora mint a felnőtt, csak 2/3 áron, nem is értjük. Megint bedőltem a helyi kolbásznak, "andouille", nem tudtam mit jelent. Végül is nem panaszkodhatom, mert a felszolgálónk két nyelven is elmagyarázta, hogy belsőség van benne. De mivel helyi, gondoltam kipróbálom. Ahogy megcsapott az illata, rögtön tudtam, hogy már egyszer ettem ilyet, illetve próbáltam, még Párizsban. Nem volt rossz íze, mondjuk francia pacalkolbásznak lehetne nevezni. Jól esett hozzá az almabor (cidre). Gy. a desszertnél fogott mellé. Belga palacsintát kért, tudta nélkül persze. A fiúk a nutellás változatnál maradtak. Az ebéd végén még ajándék macaront is kaptunk, ami rettenetesen édes volt. Ha valaki esetleg Verdun felé vetődne, a palacsintázót Le Glaciernek hívják. Egyébként a tulaj nagyon panaszkodott, hogy kevés a francia vendégük, mert azok inkább pizzát és hamburgert esznek...

Békesség délben

Marx évforduló

A közeli Trierben született Marx, pont 195 éve, ezért a szülőváros egy nagyszabású szabadtéri kiállítással emlékezik meg róla. 500 darab kerti törpe méretű Marx szobrot helyztek el a városközpontban, piros és narancssárga színekben. A kiállítás május végéig tart és utána meg lehet venni a szobrokat, 300 euróért.

Sapka nélkül

Tollaslabda 2

Múlt pénteken újabb "edzés". Ezúttal kevésbé használtuk az ütőt, egyfajta balett és kata keverékeként kellett a pályán ugrálni. Elég mókás látvány lehettünk, a helyes állásokat tanultuk. A végén persze mindig van egy kis meccs, aminek a felén viszont a szabályokon értekezünk, mert a csapat nagy része kezdő, mint én is, és fogalma sincs a szabályokról. Lehet, hogy nem ártana megnézni egy-két közvetítést a tévén...

Kacsaúsztatás

Itt most megint beköszöntött az ősz, vagy tél, ki tudja már követni. Két nap alatt 20 fokot esett a hőmérséklet és esik az eső. De múlt hétvégén még viszonlag jó idő volt, hideg, de nem esett. Robival el is mentünk a szokásos áprilisi kacsaúsztatásra. Luxemburgban az április a jótékonyság hónapja és ennek keretében már 8. éve rendezik a kacsaúsztatást. Persze, nem élő kacsákkal, hanem olyan hagyományos sárga, fürdőszobaival. Minden kacsán van szám, ezeket lehet megvenni és a nyerő kacsákkal mindenféle nyeremény jár. Persze a többség nem nyer, ebből van a bevétel. Több ezer kacsát szórnak bele a patakba az egyik völgybe. Míg a kacsák úsznak, lehet enni-inni és vásárolni.

Persze, amolyan luxemburgiasan zajlik ez az esemény is. Főleg enni és inni lehet, Robi be is nyomta a szokásos kolbászos zsemlét. Aztán kisütött a nap és az egész város ott termett, alig lehetett megmozdulni. Az egész eseményben az a fantasztikus, hogy a semmiből kreálták, de nagyon szép a helyszín. A város közepén a völgyben, mintha kirándulna az ember, mégis kb. 5 perces buszozással elérhető tőlünk, a központtól meg csak a kék turistavonalon kell sétálni.

Fürdőszobai kacsák a szabadság útján

Tollaslabda

Az egyik nagyon kedves, helyes munkatársnőm lelkesen jár tollaslabdázni. Gondoltam elmegyek én is vele, én is szeretem ütni, de a fiúk lányosnak titulálták a tollaslabdát, ezért aztán nem is játszanak velem. Pedig Bencének még az iskolában is volt tollas oktatás a tornaórákon. Sajnos az ütőjét teljesen széthasználta, ezért egy nagyobb beruházás keretében, 4 euróért vettem egyet magamnak (Év elején Bencének 4 euróért egy pár ütőt vettünk). Nagyon elégedett voltam a vétellel, pöpec kis ütő, gyönyörű neonsárga színben. 

Na, leugrottunk a tornaterembe és elkezdtünk ütögetni. A tornateremben két tollaspálya van és már legalább 3 pár ütögetett mire leértünk. Nagyon élveztem, a labdák túlnyomó része visszajött és nem nyögött senki, hogy de unom már, milyen lányos játék ez. Így játszogattunk, amikor megjelent a teremben egy Pascal nevű francia férfi és mondta, hogy ő az edző. Ezen egy kicsit csodálkoztam, minek edző a tollashoz, hát ütöm és visszajön, láthassa. Aztán kivette a kezemből az ütőmet, hosszasan nézte, majd visszaadta azzal, hogy inkább ad másikat, ezzel nem lehet játszani. Nagyon nehéz és nem elég rugalmas. Na, én ebből aztán semmit sem vettem észre. Majd mélyen a szemembe nézett és közölte, hogy "már 40 euróért lehet jó ütőt kapni (12 e Ft), az igazán nem nagy összeg". Erre meghunyászkodtam, és mondtam neki, hogy a gyerek ütőjét hoztam el...

Az edzés további részében megtanultunk kényelmetlenül ütni, lentről, amikor fentről esett volna jobban és kicsit ütni, mikor inkább jót behúztam volna neki. Ezen kívül tömény szaladgálás is volt, pedig milyen kicsi a pálya. Az edzés végén pedig volt meccs is. Én tényleg csak azért játszom, mert szeretek, viszont tévén nem szoktam nézni, mert mi élvezet van benne, ha más játszik... Szóval ***-om sincs a szabályokról. Így egy páros szett után elég bonyolultnak tűnt, a többiek is belekeveredtek, hogy most ki kinek szervál és páros vagy páratlan a szerva. És persze jól kikaptunk.

Az edzés végére gyönyörű rák színem lett és két napja nem tudok a fenekemen ülni.

Húsvét 2013

Robinak már mondtuk, hogy idén a hóban kell megkeresnie a tojásokat, de adunk majd neki kesztyűt. Már több locsolóverset kinézett a neten és lelkesen tanulja őket, de azt hiszem idén ez lesz az aktuális:

Kiskertemben jártam,
Hólavinát láttam,
El akart sodorni,
Szabad-e locsolni?

Salzburg

Azt hiszem már lebuktunk, igen itthon vagyunk már. A tavaszi szünet a kinti iskolákban két hetes... hurrá. Idefelé megint a megállós verziót választottuk és Salzburgot néztük ki. Nekem vannak fenntartásaim az osztrákokkal szemben, de az az igazság, hogy mivel arra a kérdésre, hogy honnan jött, mi azzal válaszolunk, hogy Luxemburgból. Erre mindig nagyon kedvesek lesznek és megértően mosolyognak (Aha, már értjük, miért beszélnek olyan furcsán németül. Ez a trükk a franciáknál is működik,a  francia nyelv kapcsán). Találtunk egy remek kis szállodát, aminek volt egy kis úttörőtábor fílingje, de tiszta és rendes volt, és főleg nagyon jó árban (www.oekotel.com). A reggeli is tisztességes volt, amolyan németesen rengeteg zsemlével és jó kis szalámikkal, teljes svédasztal. A reggelinél jött egy német család két nagyobb fiúval, akik lenyűgöztek szervezettségükkel. Bejöttek és rögtön négyfelé váltak, mindenkinek meg volt a reszortja. Az anyuka a teákat és a narancsléket készítette el, az apuka számos kistányéron lényegében újrarakta a választékot, a nagyobbik fiú kenyeret és zsemlét szeletelt, a kisebbik az evőeszközöket rakta ki. És mindent meg is ettek! Mi amúgy magyarosan le-föl szaladgálunk, a szervezettség teljes hiányában.

 Luxemburg után Salzburg nem tűnt sem gazdagnak, sem tisztának. Azt hiszem kezdünk egy kicsit hozzászokni a luxemburgi patyolattisztasághoz és a 2 percenként feltűnő porschék látványához. Salzburgban rengeteg a bevándorló, egymást érik a kebabosok a külvárosban és az olcsó diszkontok. Az utcákon folyamatosan hallani magyar szót és néhány üzletben az eladók is magyarok. Gy. szerint ezen nincs mit csodálkozni, az a több százezer magyar, akik elhagyták az országot, hát azok vannak valahol, főleg a szomszédos országokban. A belváros persze gyönyörű és persze tömve van turistákkal. A kolbászkultúra itt talán a csúcsára ér, számtalan kisbódéban árulnak többféle kolbászt (az egyik helyen 12 félét számoltunk össze) és virslit zsemlével. Persze, azért szó sincs a németek praktikusságáról és nem a zsemlébe rakják a kolbászt, hanem mellé. Egy kis átjáróban hatalmas sor állt a Bosna nevű kolbászért, ez egy erősen fűszeres fajta, hagymás zsömlébe rakják. A harangjáték is gyönyörű a főtéren, hiába, évszázadokkal ezelőtt még tudtak harangot önteni. Persze az egész város Mozartról szól és minden második üzletben Mozart golyót árulnak. Salzburg fénypontja azonban a Természet Háza (Hause der Natur), ez három múzeum egyben lényegében, egy múzeum áráért. Egyszerre akvárium, terrárium és csodák palotája. Sajnos csak késő délután értünk oda és másfél óra után már zártak, ezért csak végigrohantuk és sok mindent meg sem tudtunk nézni, ki sem tudtunk próbálni. Szóval ide mindenképpen visszajövünk! Ami nagyon meglepett minket, hogy nemcsak családosak voltak gyerekekkel hanem rengeteg fiatal, tizen és húszonéves is. Ők főleg a csodák palotája részen tobzódtak.

A főnök búcsúztatója

Munkahelyemen múlt héten a főnököt búcsúztattuk, mert kinevezték egy sokkal magasabb szintre, egy teljesen más területre. Saját lakására hívott meg minket, és a csapat beosztotta, hogy ki mit hoz. Én a Magdi féle csúnya, de finom sütivel startoltam, az mindig nagy sikert hoz. Főételnek rendeltünk pizzát. Az este fő tanulsága számomra az olasz férfiak meglepő háziassága volt. Először is ők intézték a pizzarendelést, összegyűjtötték ki mit szeretne majd el is mentek a rendelésért. A vacsora végeztével leszedték az asztalt és utána hatalmas tülekedést rendeztek a mosogatógép körül. A legoptimálisabban igyekeztek bepakolni és ezt egymás közt meg is tárgyalták A csapat hölgytagjai eközben az asztalnál beszélgettek. Itthon ez fordítva lett volna, a nők foglalatoskodtak volna a konyhában, miközben a férfiak az asztalnál beszélgetnek. A vacsora után igazi férfi tevékenység következett, vagyis kapcsolgatás. Ezt csak hapsik csinálják általában, a nőket idegesíti. Éppen valami focimeccs volt, ezért a férfiak fejükbe vették, hogy megnézik a második félidőt. A főnökünknek kb. 900 csatornája, ezt kezdték el egyesével pásztázni. Na, kellett vagy félóra mire feladták...

Előadás

Kedden lesz az ősbemutató, vagyis a Hamupipőke előadás Robi iskolájában. Természetesen, csak jeggyel lehet bemenni. Mi még nem kaptuk meg, mert az osztályfőnök rosszat küldött. Valahogy egy kicsit feledékeny. A héten Robinak nincs olvasás házija, mert a tanárnő nem emlékszik, hová rakta Robi felszerelését. Pedig Robi mondta is, hogy utoljára a tanárnő kezében látta a füzetét még szerdán, de azóta bottal ütik a nyomát. Hogy miért nem lehet másik füzetet használni, az rejtély...

A darabban egyébként 1 mondata lesz Robinak, illetve a királyfi testőre lesz másodmagával és zordan kell állnia és néznie. Ezeket mindennap gyakoroljuk. Ma gyorsan elszaladtunk inget és nyakkendőt venni, mert a színészeknek elegánsnak kell lennie.

Hírek Luxemburgból

Luxemburg néha olyan, mintha nem ezen a bolygón lenne, valahogy a hírek sem jutnak el ide. Vagyis más hírek jutnak el.  Múlt hét vasárnap reggel hallgatjuk a rádiót, mi az első hír? A rendőrök elvették egy taxis engedélyét, mert aludt a taxijában. Hát, szegényke fáradt volt. Egy taxis droszton állt és mélyen aludt. Kiderült, hogy nemcsak a fáradtság miatt, hanem erősen alkoholos állapotban volt. De állt és nem ment... A második hír az volt, hogy egy kocsmában egy férfi megütött egy nőt, mert a nő nem akarta kifizetni a férfi sörét. Az ingyenes újságban pedig a második oldalon féloldalnyi cikk arról, hogy egy ázsiai városban kutyáknak is van csónakázós városnézés...

Házi feladat, avagy a család összefog

Robi házi feladatai, főleg az itteni környezetismeret általában nemcsak neki szól, hanem nekünk is. Vagyis szándékosan olyan feladatokat kapnak hétvégére, amit egyedül nem tudnak megcsinálni. Szóval egy környezetismeret házi az egész családot megmozgatja.

Múlt héten szombaton ugrottunk neki a feladatnak. Ebben a trimeszterben a természeti katasztrófákról, a segélyszervezetekről és a menekültekről tanulnak. (Csak mellesleg jegyzem meg, hogy 10 éves korosztályról van szó). Az volt a feladat, hogy egy természeti katasztrófáról kell beszámolni, mi történt, hány embert érintett, milyen segélyszervezetek vettek részt a mentésben. A formája lényegében bármi lehet egyszerű prezentációtól az újságcikken át a hiradóig. Robit hamar meggyőztem, hogy a hiradót válassza, azt nem kell leírni, csak elmondja szépen, mi felvesszük a mobillal és kész. Arra gondoltam, hogy ez nekem is kevesebb munkával jár.

Robi rögtön elszaladt felvenni a szebbik pólóját, majd kiválasztottunk egy szép nagy, fehér hátteret a falon. Bence volt a kameraman, én pedig a rendező és a rendező asszisztense. Kicsit döcögösen indult, mert Robi állandóan elnevette magát, a szomorú téma ellenére (persze az adatokat én kerestem ki a netről). Egy pillanatra meg is ingott, hogy inkább újságcikket csinálna, de ebbe nem mentem bele, szerettem volna egy szabad délutánt.

Végül sikerült felvenni az anyagot, majd elkezdődtek az utómunkálatok. Ezt megint Bence végezte egy (számomra) ismeretlen szoftverrel. Lényegében profi hiradót rittyentett Robinak, címzenével és feliratokkal és a háttérben eredeti felvételek pörögtek. Szóval teljesen olyan, mintha a Robi a CNN-ben mondana híreket. Alig bírtam felmosni magam, amikor megláttam. Nosza gyorsan stickre raktuk, mert ezt mégsem tudja kockás füzetben bevinni.

Nagy sikere lett a házi feladatnak, a szokásos egy matrica helyett, négyet kapott!


Még csak annyit a környezetismeret tantárgy aktuális témáiról, hogy mikor Robit az osztálytársával vittük egy szülinapi bulira a hétvégén, a hátsó ülésen felejtettük az aktuális Economistot, aminek a címlapján Szíriáról van szó. Természetesen már "vették" a szíriai helyzetet és hallottak az ottani menekültekről, ezért fellapozták a cikket és beleolvastak. Majd megbeszélték a képeket is. Két 10 éves kisfiú, hétvégén, a szabadidejében a szíriai menekültekről beszélgetett.

Csatornarendszer

Tényleg lenyűgöző, mindenhol és mindenen keresztül. A többsége most éppen be volt fagyva, kacsák sétáltak rajta.

Anya, leugrok az udvarra focizni, izé vizilabdázni!

Amszterdam

Tegnap Amszterdamban kirándultunk, találtunk egy nagyon gazdaságos közlekedési formát. Ha autóval megy az ember és az egyik P+R-ban áll meg, akkor nemcsak lényegesen olcsóbban tud parkolni, de még ingyen adnak buszjegyet is.

Sikerült egy nap alatt egy hármas túrát lenyomnunk, kezdtünk a Nemo-ban (kb. a Csodák Palotájának felel meg), aztán jött a Van Gogh múzeum és végül Anne Frank háza.

A Nemo fantasztikus volt, annak ellenére, hogy rengetegen voltak bent. Itt most nincs iskolai szünet, szóval tele volt holland iskolással és iszonyat hangosan kiabáltak ezen a gyönyörű holland nyelven, ami inkább hörgésre hasonlít. Rengeteg dolgot lehet kipróbálni és a játékok gyorsan forognak, nem szokás letáborozni hosszú percekig, mint otthon. Így aztán jó sok mindent ki tudtunk próbálni. És végre bármennyi emlékérmet lehetett tekerni, nem kellett még külön pénzt bedobni.

Innen átsétáltunk megnézni a Van Gogh kiállítást, ahol kiderült, hogy  Robi utálja a sárga színt, viszont tetszett neki a Krumplievők festménye. A képek látszólag alig vannak védve, egyszer rá is kellett szólni Robire, nehogy már kibökje a vásznat, ahogy rámutat.

Az Anne Frank házban fejeztük be a napot. Robiék ebben a szemeszterben a naplóírásról és híres naplókról tanulnak, ezért már hallott Anne Frankról. A kiállítást gyönyörűen rendezték össze és be lehet menni a szobákba is, ahol rejtőzködtek. A szobákban nincsenek bútorok, ez az édesapa kérése volt, aki egyetlenként élte túl a háborút. Ennyi szipogó látogatót még sohasem láttam múzeumban. Annak ellenére, hogy a február van, holtszezon és zárás előtt voltunk, hatalmas tömeg volt a házban és sorba is kellett állnunk, hogy bejussunk.

Fapapucs, rekesz és szórócukor

Ezalatt a néhány nap alatt megfigyeltünk néhány érdekességet a hollandokkal kapcsolatban. Először is a reggelinél a szokásos édességeken túl, még színes szórócukrot és csokoládéforgácsok is voltak. Ezeket én utoljára karácsonykor láttam és legközelebb húsvétkor jutnak esetleg eszembe, ha valami olyasmit sütök. Itt viszont mindennapos kellék. Az egyszerű holland elveszi a sütikéjét (muffin, palacsinta stb.) a reggelihez, és utána szépen megszórja színes cukorkával vagy extra csokival. Biztos nem eléggé édes önmagában...Gy. mesélte, hogy a munkatársai között van egy lány, aki a munkahelyére rendszeresen viszi magával a szórócukrot és ebédkor fel is használja. Reméljük, hogy nem a leveshez.

Robi reggelije: palacsinta cukorkával

Szóval, most már értjük, hogy miért nőnek ilyen szép nagyra a hollandok...Benéztünk egy ruhaboltba kesztyűért, de azért rápillantottunk a leárazott pólókra is. A legkisebb méret az XL volt.

A bicikli divatról csak annyit, hogy ezt is az abszolút praktikum uralja. Már rég lejárt a fonott és egyéb kosárkák korszaka és a rekesz a menő. Itt Leidenben zöld rekeszeket látni zömében a kormányra szerelve, Amszterdamban inkább fekete rekeszeket láttunk.

"Kezet dobni"

A héten beköszöntött a síszünet, amit mi természetesen nem síeléssel, hanem városlátogatással töltünk. Végtére is remek az idő, szépen süt a nap és jó hideg van. Hollandiát tűztük ki célul hosszas alkudozás után. Tegnap útban a szálloda felé megálltunk Antwerpenben. Szép látvány a jachtkikötő a város közepén, honnan van itt az embereknek ennyi pénzük?

A város neve egy legenda szerint azt jelenti, hogy "kezet dobni" (hand werfen). A kézdobáló pedig nem volt más, mint egy óriás, aki az egyik folyóban lakott és az arra haladó hajókat megadóztatta. Aki nem tudott fizetni, annak kitépte a kezét. Ezt aztán addig folytatta, amíg emberére nem talált, Brabo, a bátor személyében, aki az óriás kezét tépte le. Ezt a legendát örökíti meg a főtéren látható szoboregyüttes is:

Repül a, repül a....kéz

Ez persze csak legenda, a nyelvészek szerint a valószínűbb, hogy a város neve a werf, vagyis móló szóból származik: aan het werf, vagyis a móló körül.

A városka csinos, de vasárnap elég kietlen és szinte alig volt bármi is nyitva. A katedrálisba még bejutottunk, ami tényleg csodálatos és már majdnem végére értek a közel 50 éve tartó felújításnak. A rózsaablakok mutívumai tisztán látszanak és a fényt is úgy eresztik be, mint 600 évvel ezelőtt. A katedrálisban rengeteg Rubens kép is látható. Bence mondta, hogy ő fest egy hasonlót nyáron, de nem bibliai témát, hanem valami zombisat... Robi szerint pedig nagyon kövérek az emberek a képeken.

A Chichi's ben ebédeltünk, ami egy mexikói ételekre specializálódott franchise és Luxemburgban is gyakran járunk hozzájuk. Itt egy kelletlen flamand pincér szolgált ki, akár magyar is lehetett volna. Viszont mindenki beszél angolul. Franciával nem próbálkoztunk, ezen a részen már nem csípik őket...

Technikai múzeum Speyerben

Itt aztán minden volt, ami benzinnel működik. A leglátványosabb kiállított tárgy egy jumbo jet. Direkt jó magasra rakták, amúgy nem lenne kihívás megnézni, de így, hogy háromemeletnyi magasra kell felzaflatni és ott egy ferdén álló, kicsit mozgó gépen kell mozogni, így mindjárt más. Nekem speciel rögtön tériszonyom lett, de a fiúk vígan jártak le-föl a gépen, még a csomagtérbe is lementek:

Csak egy kiállítási tárgy

A másik monstrum, egy Antonov, amit szerencsére a földön hagytak. Ezt bereptették, mivel a múzeum praktikusan egy reptér mellett van. És még nagyobb szerencse, hogy az Antonovnak a hatalmas mérete ellenére viszonylag rövid leszállópálya is elég. Persze, az utolsó leszállást biztos kezekre hagyták, vagyis egy orosz pilótára, Viktor Gontsharovra, aki a harmadik megközelités után sikerült letenni a gépet (itt érdemes megnézni).

Csak orosz kezekben!

Pehelysúly koncerten

A Száztagú cigányzenekar koncertezett a héten itt a Philharmonie-ben. Csak egy előadást adtak, aztán rohantak tovább. A nézőtér nem volt teljesen tele, de sok magyar volt, mi tudjuk, hogy milyen ritkán látni őket. A bevonulásuk már élményszámba ment, az átlagsúly 100 kg, de úgy, hogy van jó néhány zenész, akinek zörögnek a csontjai. Ezután jött a fergeteges performansz, minden klasszikusan magyart eljátszottak, majd jöttek a nemzetközi slágerek. Még sohasem hallottam szirtakit cimbalmon, de kifejezetten kellemes. A legvégén még egy francia sanzonra is futotta és természetesen megénekeltették a közönséget is.

Gondoltam, hogy kérek árengedményt a jegyből, mert egyszerre csak 87-en voltak a színpadon. Viszont teljesen emancipált a zenekar, három női zenész is játszott.

Úszóverseny

A hétvégén nemzetközi úszóversenyt tartottak nálunk, abban a bizonyos medencében, ahol két cm-rel kevesebbet kell úszni (mert rosszul építették meg, ezért sincsenek hivatalos versenyek). Ki akartunk menni szurkolni a magyar lányoknak, de aztán kiderült, hogy a neten közvetítik, és akkor inkább onnan néztük. Hiába, a lustaság mindenek felett.

Bence csak időnként jött belenézni a közvetítésbe, egyszer megjegyezte, hogy szerinte az egyik barátnője, Sofia is fog úszni, mintha azt mondta volna. Majd megjegyezte, hogy az a rózsaszín úszódresszes milyen lassan úszik és kivonult a szobából. Nemsokára felrakták az eredményeket, az egyik lánynak pont Sofia volt a vezetékneve. "Bence, a lánynak nem Bertolini a vezetékneve?" - kiabáltam utána. "De. Honnan tudod?" Szóval éppen akkor úszott és pont az a "lassú" úszó volt, akit látott. Ma az iskolában gratulált a lánynak!

Hamupipőke... másként

Robi már napok óta énekli a Hamupipőkét, eléggé csodálkoztam is rajta, bár a szövegre nem figyeltem. Hát, igen haladni kell a korral, nem éppen egy klasszikus feldolgozást vesznek a suliban, hanem Roald Dahl félét. Ebben a történetben a gonosz nővérek fejét levágja a herceg, ezért aztán Hamupipőke úgy dönt, hogy egy egyszerű és normális emberhez megy inkább feleségül. A többi Dahl átiratú klasszikust is ajánlom az angolul tudoknak (magyar fordítást nem találtam a neten), rímelnek és meghökkentőek, itt az egyik.

A szökevény

A mai újságok címlapján egy szökevény férfi volt. Egy müncheni kórházban ápolták éppen, de úgy gondolta, hogy kiugrik egy kicsit, méghozzá sörözni egyet. A születésnapját akarta megünnepelni. Ja, a bácsi egyébként 94.-ket töltötte be. Hiába, van aki tortával, a németek sörrel.

A magyar módszer

Kedvenc lengyel kollégámmal a szokásos újévi köszöntések után a családra tértünk. Néhány hónapos a kislányuk és állandóan csupa aggódalom mind a két szülő. Most éppen azért, mert megfázott a kicsi. Aztán köhögni kezdett. Aztán annyira köhögött, hogy hányt. Na, erre bepánikoltak és elrohantak vele az éjszaka közepén az ügyeletre. Az ügyeletes persze mondta, hogy semmi gond, a kislány csak náthás. Kérdeztem is a kollégámat, hogy használnak-e orrszívó porszívót, ami otthon azért mindennapos kellék a kisgyerekeseknél. Nem is hallott róla, sőt elborzadva hallgatott engem, hogy mi, magyarok micsoda barbár dolgokat találunk ki. Azért egy mailben elküldtem neki egy linket a termékről, nehogy azt higgye, hogy én csak ugratom. Aztán kiderült, hogy a kézi változatról már hallottak, de mondtam nekik, hogy az nem elég erős és különben is először próbálják ki magukon, ha nem hiszik, hogy működik a dolog. Na, nem tudom, hogy mi győzte meg őket, de egyszer csak már azt kérdezték, hogy tudnék-e szerezni. Persze, tudtam, igaz csak kölcsönbe, de azóta tudnak aludni este és több lengyel barátjuknak is rendeltek belőle.

A só

Csak részben szeretném feleleveníteni az ismert népmesét a sóról. Egy, a helyi újságban megjelent hírnek is a só állt a középpontjában. Történt ugyanis, hogy hétfőn az egyik bevásárlóközpont parkolójába hatalmas sebességgel érkezett egy autó. Annyira gyorsan és szabálytalanul hajtott, hogy a gyalagosok nem győztek félreugrálni. Az autóból egy férfi pattant ki és berohant a közértbe. Mivel nagyobb egységről van szó, az ilyenekben itt elég jelentős a halas pult. Nem volt ez másképpen itt sem. A férfi egyenesen a halakhoz rohant, ahol az egyik akváriumban néhány homár szöszmötölt és várta, hogy vacsora legyen belőle. A férfi ehhez az akváriumhoz tartott és MEGSÓZTA, mert szerinte a homárokat nem nekik való és nem eléggé sós vízben tartották. Természetesen a rendőrök hamar elvezették, azóta egy csendes és zárt szobában sóz. Aki nem hiszi, itt járhat utána.